Pósa Károly 1989 óta publikál és rajzol karikatúrákat, grafikákat, de negyvenéves koráig egyáltalán nem festett, nem írt verseket. Bár voltak kiállításai grafikai munkáiból, azonban a festészettel várt; megvárta, hogy legyen saját hangja, stílusa, és mivel a festészetet nagyon közel érzi a költészethez, ezért csak illő tisztelettel mert mindkettőhöz hozzányúlni. – Negyven évig gyűjtögettem az erőt, a tapasztalatot, a gondolatokat ahhoz, hogy valamit úgy tudjak megfogalmazni a versekben, ahogy a vászonra vagy egyéb felületekre rá tudom vinni – fogalmazott a képzőművész, aki egy csendes budapesti műteremben alkot és nem követi a szokványos trendeket, mindig a maga útját járja. Akik a pályáját figyelemmel kísérik, azt mondják, hogy jól tette, mert a sokszínűségbe, a divatirányzatokba nagyon könnyen bele lehet fulladni.
A magyarkanizsai képzőművész három világa
A mostani, Háromvilág: a Gyimesektől Bácskán át az Adriáig című kiállításán láthatjuk mindazt, amit az évek során összegyűjtött, s egyfajta saját credóvá is minősül nála. A tárlat címe hajaz az álomvilágra, ami nem véletlen.
Az én három világom a gyimesi, a délvidéki-bácskai és a montenegrói létemet jelképezi. Magyarkanizsa a világ egyik leggyönyörűbb, leginspirálóbb helye, ahol a Tisza és a rónaság összeér. Emellett évtizedek óta járok Csángóföldre, ami kilométerben ugyan nagyon messze van tőlünk, de szellemiségében és magyarságában oda lehet sorolni a bácskai magyarság mellé, ahogy rengeteg hasonlóságot, tükröződést láttam a montenegrói emberek és a magyar emberek között. Montenegró a második otthonom, úgy tervezem, hogy a Kotori-öbölben, a halászfalucskámban fogom befejezni az életemet.
– fejtette ki, hozzátéve, hogy ez a hármas lét határozza meg festményeinek témáját.
Ez a három egybefonódó világ fizikálisan úgy kapcsolódik össze, hogy egyszer valaki azt mondta neki, hogy a Gyimesektől, a régi magyar határtól egyetlen vonatjeggyel két és fél nap alatt le lehetett utazni Fiuméba, ami ugyan nem Montenegró, de az Adrián van. – A történelmi Magyarországnak van egy sorsa, tragikuma és vannak szépségei, ahogy egy ember életének is. Tehát nekem is van drámába hajló sorsom és szép oldalam, ezeket próbálom ábrázolni a képeimen – mutatott rá a képzőművész, akinek a credója ez a szürreális, éteri lét a valósággal komponálva.
A figuralitás és az absztrakció határán egyensúlyozom, ezt a kettőt próbálom úgy ötvözni, hogy meghagyjam a nézőnek, a befogadónak a saját, személyes tapasztalását, ugyanakkor egy kis támpontot, kapaszkodót adjak neki.
– magyarázta. Megtudtuk, hogy a tárlaton mindez úgy jelenik meg, hogy a nagy méretű vásznakon a délvidéki Járáspuszta horizontján fölsejlenek a Kotori-öböl vitorlásai, a tenger hullámait egy csángó nő alakja kíséri, és a romba dőlő dél-alföldi tanya visszasüpped az ősi Pannon-tenger rőt elmúlásába.
