„De nini, lássuk: duzzogsz szép leány? Az, hogy szeretlek, nincs kedvedre tán? Érzed e csókot? Mily zamatja van! Ah, mikor lesz csókunk dróttalan” – így incseleg egy régi képeslapon az érdeklődőkkel a Kiscelli Múzeum új Halló? Halló! című kiállításán. Kevés olyan technikai vívmány létezik, amely annyira megváltoztatta az emberiség kommunikációjának a mikéntjét, mint a telefon. A telefonálás technika- és kultúrtörténetét bemutató tárlaton végighaladva ráadásul az is kiderül, hogy e találmány milyen nagy hatással volt a világ különböző pontjain élő ismert művészekre.
Külön tabló foglalkozik a Kiscelli Múzeum kiállításán Andy Warhol művészetével
Tudták például, hogy a telefon motívuma a magyar képzőművészettől sem idegen? Moholy-Nagy László festőművész 1923-as, EM 1 Telephonbild című alkotása nemcsak azért érdekes, mert 2016-ban rekordáron, 6 087 500 dollárért (azaz nagyjából 2,164 milliárd forintért) jutott hozzá a New York-i Museum of Modern Art a Sotheby’s árverésén, hanem mert különleges technikával készült: a művész zománcképe úgy született, hogy Moholy-Nagy a színeket és a formákat egy telefonon keresztül egy zománctáblákat készítő üzem munkásának diktálva, a műalkotástól távol „festette” a fémlemezre. De Salvador Dalít és a ruszin származású Andy Warholt is megihlette a telefon.
Warhol művészetében gyakran megjelenő motívum a telefonkészülék, azonban a pop-art művészet egyik legfontosabb alakja ennél is tovább ment. Életének egyik legfontosabb kommunikációs eszköze lett: mindössze néhány levelezőpartnere volt, de több száz telefonbeszélgetését rögzítette magnóra. Még a – halála után kiadott – naplóit is telefonon „írta”.
A képzőművészeken túl az írókat és költőket is megihlette a távbeszélő. A kiállításon olvashatunk írásokat Juhász Gyulától, Móra Ferenctől, Örkény Istvántól, Kosztolányi Dezsőtől, Krúdy Gyulától, sőt az is kiderül, hogy Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos házassága is egy telefonbetyárkodással indult.
Mai szóval élve a telefonálás – kiváltképp, ha valakinek saját készüléke volt – igencsak elit és menő dolognak számított annak idején, így már nem meglepő, hogy a különböző művészeti ágak képviselői is előszeretettel foglalkoztak vele.
Gondolhatnánk, hogy ennyi csak a kultúrtörténeti része a kiállításnak, de a telefonálás technikai fejlődését fantasztikus régi készülékekkel és részletes leírásokkal bemutató részek összefonódnak a kultúrtörténeti, valamint a telefonálásnak a társadalomra gyakorolt hatásait bemutató tablókkal.
Miközben megnézhetjük a Horthy Miklós Turán különvonatán használt, kézi kapcsolású CB telefonközpontot, valamint azt a főnök-titkári távbeszélő-berendezést, ami Kádár János asztalába volt beépítve, megakad a szemünk a telefonoskisasszonyok történetén, ami több szempontból is érdekes.
Mivel a szolgáltatás indulásakor még nem voltak telefonszámok, az egymással kommunikálni vágyó előfizetőket a központokban dolgozó telefonoskisasszonyok kötötték össze. A 19. század végén a nőknek még erősen korlátozottak voltak a lehetőségeik a munkaerőpiacon. Azonban 1881-ben a korszak tipikus női foglalkozásaihoz, mint például a cseléd, nevelőnő, pincérnő, csatlakozott a telefonoskisasszony. Az új munkakört betöltő hölgyekkel szemben nagyon komolyak voltak az elvárások; amellett hogy az összes előfizető nevét fejből kellett tudniuk, a munka bizalmi állásnak számított, mivel a kezelő számos érzékeny információhoz is hozzájuthatott.
Így aztán telefonoskisasszonynak csak az állhatott, akinek legalább két úri családtól volt ajánlása volt és legalább egy idegen nyelven beszélt. Mi sem bizonyítja jobban jelentőségüket, mint az, hogy az 1920–21-ben zajló Tisza-perben két telefonoskisasszonyt is kihallgattak.
A Halló? Halló! egy rendkívül tartalmas, interaktív és jól összeállított kiállítás, a teljes tartalmi palettát lehetetlen is egy cikkben bemutatni. Talán csak egy hiányérzetünk maradt, hogy szívesen olvastunk volna a kommunista diktatúra lehallgatási technikáiról is.
