„Vállalom az emberséget”

Az életút az ember kapcsolati hálója alapján is felrajzolható. Ha Urbán Gyuláról csak azt tudnánk, hogy kisgyerekkorában Hamvas Béla térdén lovagolt, később Marék Veronika padtársa volt, vagy hogy Milan Kunderától tanult dramaturgiát Prágában, akkor is biztosak lehetnénk benne, hogy van miről mesélnie. Költő, író. Évtizedekig az Állami Bábszínház (ma Budapest Bábszínház) rendezője volt. Urbán Gyulával budaörsi otthonában beszélgettünk a családi örökségről, a bábszínházi alkotómunka törvényszerűségeiről, valamint a színházi és irodalmi élet „vériszamos” terepéről.

Darabjai bejárták a világot, a legjobb rendező díját – a piros sipkás bábut – Örményországban is kiérdemelte Fotó: Bach Máté

Urbán Gyula nappalijának falán ott a családi címer a bárói koronával. Bécsből és Londonból szerződtetett nevelőnőktől tanult németül és angolul, a klasszikafilológus nagybácsinak köszönhetően pedig hamarabb hallotta az Iliászt, az Odüsszeiát és a Metamorfózisokat eredeti nyelven, mint a népmeséket. Ezeknek az ógörög és latin citátumoknak köszönhetően figyelt fel a ritmusra, amely, mint vallja, minden alkotóművészet, így a bábszínház alapja is. Később az erdélyi népballadák is nagy hatással voltak rá, a kihagyásos dramaturgia törvényszerűségeit bábrendezőként is jól tudta hasznosítani.

– Egy nagyon nagy családba születtem 1938-ban. Ebédnél a tölgyfa asztal körül huszonnégyen ültek. Apám katonatiszt volt, anyám művelt, több nyelven beszélő, bibliás asszony, élete vé­géig a Bibliát tartotta a kezében. Innen is ered, hogy legfontosabb dolog az életemben az Úristen és a vele való személyes kapcsolatom. Ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint más, nem érzem magam többnek, de kevesebbnek sem – mondja Urbán Gyula, amikor arról kérdezem, milyen szellemi örökséget kapott. Mint mondja, burokban felnőtt gyermek volt, akit mindig szeretet vett körül, ezért a mai napig felkészületlenül szokta érni a szakmán belüli ármánykodás. – Minden színházi folyosó vériszamos, és az irodalomban ugyanez a helyzet, csak ott áttételesebben, mert fizikailag nem kell folyton találkozni – jegyzi meg.

A család történetét a tragédiák is meghatározzák, de ezek méltósággal és békével viselése teszi hitelessé a hívő ember megszólalásait. – Nagypapám huszártiszt volt, és ennek ellenére nyakát szegte. Leesett a lováról, és nekem kisgyerekként egy egész életre beleégett az agyamba ez az ügy: az erőszakos halál, amiről tehet is az ember és nem is. És mit tesz Isten, meghívtak bennünket az Alcalá de Henares-i egyetemre, ahol a nejem (Lux Judit – a szerző) tanított, én pedig az egyetemi színpadon dolgoztam. Odaköltöztünk, és megint megjelent a családban az erőszakos halál: a nagyobbik fiunkat elütötte egy autó; tizenhat éves volt.

Urbán Gyula a bábok világával először kisgyerekkorában, Baracskán találkozott. – Átszaladt a szomszédgyerek, hogy gyere az istállóba, mert olyat fogsz látni, hogy! Egy népi bábos volt ott a félhomályban, a ló farkából kitépett szállal kötötte a lábához a kis, kártyából kivágott lapos bábut, de én csak azt láttam, ahogy furulyaszóra táncoltatja anélkül, hogy hozzáérne. Csoda volt – idézi fel. Bár az élmény emlékezetes volt, nem ez vezette el a bábszínházi hivatáshoz. Az Esti Hírlapnál kezdett újságíróként dolgozni, és a kulturális rovat munkatársaként megnézte az Állami Bábszínház egyik előadásának főpróbáját, majd lesújtó kritikát írt a produk­cióról. – Gesztelyi Nagy Zoltán volt a főnököm, és azt mondta, úgy becsületes, ha megmutatod a bábszínház igazgatójának, hogy ez fog megjelenni a lapunkban. Elvittem az írásomat Szilágyi Dezsőhöz, az igazgatóhoz, aki elővett egy piros ceruzát és elkezdett kihúzni dolgokat a cikkemből és átírni. Én meg elvettem tőle, és azt mondtam: Uram, ez az enyém. Hagyja a fenébe a piros ceruzát. Viszontlátásra! Elindultam kifelé, lent a kapus utánam szólt: Az igazgató hívatja. Visszamentem, és azt mondta ez az ember: Ha ez a cikk nem jelenik meg, én magát szerződtetem a színházhoz, és úri becsületszavamat adom, hogy egy éven belül maga Prágában lesz a Károly Egyetemen. Visszamentem a szerkesztőségbe, elmondtam Gesztelyinek, hogy mi történt, ő meg ennyit felelt: Isten veled, Gyula!, és eltépte a cikkemet – összegzi a pályaválasztás nem mindennapi történetét.

Egy év múlva már valóban Prágában volt, és Milan Kunderától tanult dramaturgiát. Egyik kedves emléke, hogy a Kundera órájára vizsgafeladatként írt darabot valósággal szétkapkodták a bábszínházak, és ugyanaznap volt mindkettőjüknek premierje: délután Urbán Gyula darabját mutatták be Brünnben, este Kunderáét szintén ott. – A professzor úr megkérdezte: Gyula, repültél te már valaha? Mondom, nem. Itt van egy repülőjegy, megnézzük egymás darabját, elmegyünk együtt Brünnbe. Estére odarepültünk, és akkor találkoztam először azzal a mákonnyal, amely édeskeserű. Miután lement délután a premierem, Kunderának el kellett mennie, én meg maradtam a banketten, ahol az akkori gyerekírók ültek az egyik asztalnál, a színészek egy másiknál, én pedig egyedül egy harmadiknál. Én voltam az ígéretes, akit utálni kell. És ez mindkét szakmámban végigkísért. Sike­reim igazából külföldön voltak – mondja.

Darabjai bejárták a világot, a legjobb rendező díját – a piros sipkás bábut – Örményországban is kiérdemelte
Fotó: Bach Máté

Tizenkét évig egy élőszereplős színházban dolgozott Pamplonában, Navarra fővárosában. Örkény István két művét is megismertette a spanyol közönséggel. Az ottani igazgatónő úgy vélte, a Tóték, bár jó darab, eladhatatlan a spanyol közönségnek, de Urbán Gyula javaslatára El Comandante címmel mégis műsorra tűzték. – Erről a címről mindenkinek Che Guevara jutott eszébe. Sorba álltak, hogy bejussanak, s noha nem Che Guevaráról szólt, maradtak, sőt híre ment az előadásnak, és immár Örkény darabja érdekelte őket. A spanyolok nagyon érzékenyek a háborúra, ezért telitalálat volt a darabválasztás. Időnként az élőszereplős előadásokba is becsempésztem a bábot, és ezt nagyon díjazta a közönség. Például a Macskajátékban megjelentek a macskák bábként, egymással vetélkedtek, egerésztek. Imádta a közönség. Talán azért is, mert egy általános emberi tapasztalatot mutat be, hiszen az egész darab a megöregedésről szól, arról az elkerülhetetlen sorscsapásról, hogy az embert cserbenhagyja a teste – mutat rá a rendező.

A Minden egér szereti a sajtot, A tengerkék kiskutya története című darabjai bejárták a világot. A budapesti bábszínházban futott rendezései közül emlékezetesek az eposzadaptációi is – színre vitte a Kalevalát, Odüsszeusz történetét, a Rámájanát. Megrendezte bábszínpadon a Toldit, a János vitézt, Az ember tragédiáját, de különleges élmény volt Ignácz Rózsa darabja, a Tündér Ibrinkó is. – Amikor a tündér azt mondta: „Elvetem a tündérséget, vállalom az emberséget”, felpattantak a gyerekek és egy pisszenés nélkül füleltek, figyeltek – életem legnagyobb sikere volt. Hatalmas ez a mondat, Ignácz Rózsa érdeme. Kár, hogy a nemrég elhunyt atyai jó barát, Makkai Ádám, Ignácz Rózsa fia nem láthatta akkor azt az előadást – hangsúlyozza a rendező. Ez már-már hitvallássűrűségű szentencia, nem véletlen, hogy Urbán Gyula a Tündér Ibrinkót és a János vitézt emeli ki, amikor arról kérdezem, mely előadások összegzik leginkább a rendezői ars poeticáját.

A János vitézt is világszerte látták, Indonéziában a legjobb rendezőnek járó díjat nyerte el az előadással egy olyan fesztiválon, ahol közel kilencven avantgárd színház képviseltette magát. Mint mondja, János vitéz története más-más lélekrezdüléseket okoz, attól függően, hogy milyen kultúrkörben nevelkedik a közönség. Két példát hoz erre: Olaszországban a magyar népdalok bűvölték el a közönséget, Indonéziában a gyerekek úgy értelmezték, hogy ez egy kar­riertörténet, hiszen a gyerek mindig akar valami lenni, valami több. Én például gyászhuszár akartam lenni. Indonéziában azt látták ebben, hogy egy pásztorfiúból a tündérek királya lesz – a gyerekek nem érzékelik, hogy ez a halál. Petőfi ezt nagyon okosan oldotta meg. Nagyváradon viszont, amikor a huszárok belovagoltak a színpadra, és az utolsó ló farkán ott volt a magyar lobogó, ovációval fogadták. Petőfi zseni, és ezt ott különösen érezték ezek a gyerekek, akik belül hordják az igazi magyarságot és nem külső paszományként.