Szerintünk: ezek voltak 2014 legjobb lemezei

Ím, a szívünknek oly kedves albumok a tengerentúltól a Duna-medencéig, a szörnyektől a pegazusokig.

Év végi összeállítást mindig igen nagy fejtörés készíteni. Sok a pró és a kontra, meg a kinek a pap, kinek a papné szituáció. Azért mégis megpróbálkoztam 2014 utolsó napján, hogy az esztendő zenei terméséből szemezgetve összerakjak egy válogatást.

Külön öröm, hogy a listára szép számmal fel tudtam rakni magyar előadót is, bizonyítván, a tehetségkutatóknak csúfolt tévéműsorok uralta hazai zenei közegből is lehet kifejezetten patent, tartalmas anyagokkal előrukkolni. Méghozzá nem is akármilyenekkel. Az agyonfuttatott fősodor mögött ugyanis igazi gyöngyszemekre bukkanhatunk.

A válogatás elvéről röviden talán annyit, hogy természetesen attól nehezen tudtam elvonatkoztatni, miféle személyre szabott ízléssel áldottak meg az elmúlt évtizedek. Az összeállításban ugyanakkor törekedtem arra, hogy a muzikalitás valamennyi palettája lefedje az idei felhozatalt: az elektronikus neonépdaltól a lélekmarcangoláson át egészen a hatvanas évek rock & roll világát idéző, mégis mára szabott pszichedelikus rockzenéig.

Lássuk hát az idei top tízet. A listán szereplő korongok a megjelenések kronológiai sorrendjében követik egymást.

A két éve alakult pszichedelikus rockot játszó brit Temples február 5-én debütált első, teljes estés stúdióalbumával. A srácok nem aprózták el az anyagot, a számaikban keveredik a múlt és a műfajokat, stílusokat összemosó jelen. A brit hagyományokhoz hűen a Sun Structuresben fellelhetünk egy jó nagy csipetnyi Beatlest – a kései, messianisztikus korszakából –, némi Rolling Stonest, egy icipici kilencvenes évekbeli indusztriális brit rockot, hogy mindezt alapul véve kellemesen megbolondítsák egy kis elektronikával is.

A James Bagshaw énekes-gitáros, Thomas Walmsley basszeros, Adam Smith ritmusgitáros-billentyűs és Samuel Toms dobos alkotta kvartett elég jó ajánlást kapott manchesteri vonalról: a volt oasises Noel Gallagher és az istenadta zseniként is emlegetett gitáros, Johnny Marr is a legmenőbb új generációs brit zenekarnak nevezte őket. Nem csoda, tényleg van bennük fantázia.

Az intim irodalmi-zenei performanszként induló, ám az elmúlt évek egyik legígéretesebb magyar zenei formációjává avanzsáló Pegazusok Nem Léteznek április 15-én jelentkezett a nevével azonos címet viselő nagylemezével. A három éve működő zenekar szövegvilága roppant erős és szuggesztív, erre az alapszövetre varázsol szövevényes hangulatot a muzsikája.

Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni első korongjukról, így visszafogom magam, és csak annyit mondanék, hogy nagyon ajánlom mindenkinek, aki egy picit is szeretne elgondolkodni, elmerengeni. Főleg, mert hiányzene, kis éji muzsika.

Az együttes két alapítóját, Ács Eszter énekes-billentyűst és Lázár Domokos énekes-gitárost még a debreceni Campus fesztiválon csíptük el egy beszélgetésre.

Az ohiói indie-csapat századunk talán egyik legdinamikusabb bandája saját műfajában. Május 12-én kiadott új korongja pedig, ha lehet, még az eddigiekre is rárak egy lapáttal. Erős album, olyan nótákkal, mint a The Weight of Love, a Fever és a Bullet in the Brain. A stílus kedvelőinek alap, a melankolikus rock kedvelőinek pedig igazi csemege.

Már talán csak azt kérhetnénk, jó lenne, ha 2015-ben meghallgathatnánk őket élőben egy magyarországi fesztiválon is. Azt hiszem, nem egyedül ugrálnék rájuk.

Immár hetedik stúdióalbumával jelentkezett július 22-én a koppenhágai indie-rock-duó. A Sune Rose Wagner és Sharin Foo fémjelezte csapat igen jól megkomponált anyagot húzott elő a kalapból. Az erőteljes, 1960-as évekre jellemző intenzív, torzított gitártémákra olykor a klasszikus zenébe is átcsúszó hangzást és eklektikus, ám rendszerezett elektronikus burkolatot varázsoltak, néhol igen sötét szövegvilággal megfűszerezve. Az album egyébként egy Maui szigetén található közkedvelt szörfözőhelyszínről kapta a címét.

A zenekar jövőre meg is turnéztatja a lemezt, így aki kíváncsi rájuk, január 24-én megnézheti őket az A38 hajón.

Ha pedig dánok, akkor helyezzük keretbe a nyarat a The Asteroids Galaxy Tourral. Mette Lindbergék igazán kellemes és könnyed örömzenével örvendeztették meg a nagyérdeműt. A szeptember 15-én megjelent harmadik nagylemezük bizonyos szempontból folytatása annak a kis aranyos, ritmusos, fúvósos, elektronikus, ugrálós, az arcokra állandó mosolyt csaló zenének, amelyet eddig is játszottak, ám ahogy Mette lapuknak a Campuson elmesélte, hoztak újdonságokat is az új korongra.

A Bring Us Together dalai inkább moziszerűek, összetettebbek, mint korábbi nóták. Az énekes szerint komplexebb lett a hangzás, és ígéretes összhatással fűszerezték meg az alapokat. Valóban, kellemes kis örömzene.

Idén a brit underground két „nagy öregje”, a Blurrel ismét feltámadó, a Gorillazt a hátán cipelő Damon Albarn és a Radiohead vezető „elborulóművésze”, Thom Yorke is jelentkezett önálló szólóalbummal. Mindkét lemez súlyos, és nem feltétlenül napfényes vasárnap délutánokhoz illik, ennek ellenére érdekes zenei kikacsintások. Kettőt azonban nem válogathatok be, nem érne, főleg mert az összeállítás legbetegebb darabjairól van szó. Így Thom Yorke szeptember 26-án debütált darabja mellett voksoltam. Nem jobb, mint Albarn, nem is lehet igazán összehasonlítani, ugyanakkor közelebb áll hozzám picit. Egy kopott, elnyúzott kazettára emlékeztet a hangulata, amelyet már annyiszor hallgatott az ember egy walkmanben, hogy a szalag megfáradva, torzulva s megnyúzva nyekereg. Mélabús zongoraetűdök elektróval és egyéb effektekkel szétszabdalva. Szakítás előtt és után senkinek nem ajánlott. Tényleg!

A november igen mozgalmasra sikeredett. Mindjárt kezdésnek itt a villámkarriert befutott Middlemist Red első albuma, amely talán az idei év egyik legjobb magyar nagylemezének járó címet is kiérdemli. A srácok tényleg beleadtak apait-anyait, hogy egy akár nemzetközi szinten is komolyan jegyzet anyagot adjanak ki a kezükből. Le a kalappal.

A pszichedelikus rock nálunk még nem futott fel annyira, mint a briteknél vagy a tengerentúlon. Ezt az űrt próbálja meg betölteni a szemtelenül fiatal magyar banda, nem is akárhogy. Már az első kislemeze is biztató volt, úgyhogy én drukkolok, és legalább ilyen folytatást, mint amilyenre a Supersonic Overdrive sikeredett.

A srácokkal még az album megjelenése előtt beszélgettünk, a lemezről pedig itt írtunk kritikát.

Két nappal a Middlemist Red után, november 5-én debütált a Konyha zenekar második albuma, az Elmentek a szörnyek. Szepesi Mátyás (ének, gitár), Badics Márk (dob) és Haller Dániel (basszusgitár) triója szakított a szakítós szövegekkel, és egy szerteágazó, a férfilélek mélységeibe kalauzoló, pörgős, néhol nyomokban keserédes, társadalomkritikus dalok gyűjteményével jelentkezett.

A Konyha nálam az egyik abszolút kedvenc. Egyrészt mert a manapság mindent uraló álsznob-műmájer-hipszter korszak előtti, kilencvenes évekbeli utóíze van, másrészt meg kifejezetten kedvelem az olyan zenei formációkat, amelyek az irodalommal kacérkodnak. Nos, a Konyha ilyen, és csak ajánlani tudom minden kétségek között hánykolódó nagyvárosi középkorú férfinak, hogy még csak véletlenül se vegyék el a mobiljukat.

Szepesi Matyival egyébként még a Strand Fesztiválon beszélgettünk hosszasabban, az Elmentek a szörnyekről pedig itt írtunk. Aki szívesen meghallgatná az új lemez nótáit élőben, az január 31-én megteheti.

Komoly fejtörést okozott Dave Grohlék november 10-én megjelent nyolcadik stúdióalbuma, a Sonic Highways. Rezgett a léc, bizonytalan voltam, hogy bevegyem-e az összeállításba. Nem mintha bármi bajom lenne a Foo Fightersszel, sőt ellenkezőleg, nagyon kedvelem a bandát, de szinte valamennyi ismerősöm, zenész barátom lehúzta a korongot, akivel beszéltem róla. Mondhatni, ment a nagy fanyalgás.

Végül több ok szólt amellett, hogy az albumnak itt a helye. Egyrészt a Foo Fighters mégis a Foo Fighters. Az a zenekar, amelyet húszéves megalakulása óta képtelenek ide csábítani a magyar fesztiválszervezők, a banda így eddig minden esetben behúzta a kéziféket Burgenland előtt. Másrészt többször meghallgatva a nyolcszámos lemezt, vannak benne igen is jó témák, és nekem jobban tetszik, mint az ezt megelőző albumuk, a 2011-es Wasting Light.

Igaz, hogy az egész lemezre komplett műsort húztak fel, az HBO turnésorozatot épített a megjelenés köré, az azonban szerintem szimpatikus, hogy a csapat közölte: ha valaki emberi körülményeket biztosít számukra, akkor bárhova elutaznak Amerikába, hogy az adott helyeken felvegyenek egy-egy nótát. Így jött össze a nyolc szám, amely Austin, Chicago, Joshua Tree, Nashville, New Orleans, New York, Seattle és Washington érintésével készült el. Már csak ezért is némi tisztelet érdemel. Mondanám, tessék utánuk csinálni.

Évadzáróként igazi felüdülésnek számított Dj Bootsie, alias ifjabb Solymosi Vilmos öt év után debütált harmadik lemeze, az In Solem Verti. A november 24-ei megjelenést mi is minden szemszögből kiveséztük.

A korongról elég talán annyit mondani: elegáns elektronikus bukolikus költészet. Erős és érett munka elképesztően szerteágazó hangulatmorzsákkal, amelyek mégis egy tematikus egésszé állnak össze. Bootsie virtuóz keze munkáját, hangzásvilágát ráadásul a Hold túloldalról is ki tudom szúrni, így nem csoda, ha szerintem az In Solem Verti az év egyik legjobban sikerült albuma.

A lemez dalai legközelebb február 19-én csendülnek fel, az első album (Silent Partner) tízéves jubileuma alkalmából pedig január 28-án ugyancsak koncertet ad Vili, nem csak az ínyenceknek.

Noha Eliot Sumner, becenevén Coco idén mindössze egy kislemezzel rukkolt elő, vétek lenne kihagyni őt az összeállításunkból. Az augusztus 5-én megjelent Information munkacímet viselő korong igen ígéretesnek tűnik, a teljes nagylemez a tervek szerint a jövő év elején érkezik.

Az énekes legutóbb 2010-ben alig húszévesen adott ki albumot Constant címmel I Blame Coco fantázianevű zenekarával, és mindenki komoly karriert jósolt neki. Picit talán kár, hogy Coco utána eltűnt egy jó időre, és új dalaira majd öt évet kellett várni.

Számomra mindig külön mókás, ha eszembe jut, hogy édesapja le sem tagadhatja, hogy Coco az ő lánya. A hangjuk annyira hasonló (különösen élő koncerten hallgatva), hogy apasági teszt nélkül is egyértelmű a rokoni kapcsolat. Tehetségből pedig nincs hiány, bár azt nem tudom, Cocót vajon nyomasztja vagy motiválja az, hogy Sting a papája.

Így a végére érve valóban új megjelenésekben gazdag esztendőt zárhatunk. Külön bocsánat többek között Robbie Williamstől, a La Roux-tól, a The Kookstól, a Kasabiantől, a Pixiestől, Ed Sheerantől, a Supernemtől vagy épp a Colorstartól, és természetesen a svájci havas csúcsok koronázatlan királyáról, az idei albumával a hazai lista harmadik fokáig kapaszkodó Dj Bobóról se feledkezzek meg. Találkozunk egy koncerten vagy egy fesztiválon!