A józan ítélőképesség zavarba ejtő hiánya

Szégyenteljes vereséget szenvedett a magyar labdarúgó-válogatott Grúziában a házigazda együttestől, s ezzel megpecsételődött a csapat sorsa, hiszen csupán matematikai esély maradt a világbajnoki döntőbe jutásra. A 3-1-es eredmény tulajdonképpen még hízelgő is az együttes számára, ugyanis a mérkőzés jelentős részében tíz emberrel játszó grúzok emberhátrányban is lefocizták legjobbjainkat a pályáról. A látottaknál legfeljebb Bicskei Bertalan szövetségi kapitány értékelése volt mellbevágóbb, aki a kilátástalan kapkodás után a sportnapilapnak kijelentette: „Csapatom sokat tett azért, hogy sikerrel szerepeljen.”

Sütõ-Nagy Zsolt
2001. 09. 02. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy Bicskei a tbiliszi éjszakában vesztette el józan ítélőképességét, sietve felhívom a figyelmet a korábbi értékeléseire. A kapitány ugyanis a Jordániában kiharcolt bravúros döntetlen, a bosnyákokkal szemben itthon elért hasonló eredmény után is a pozitívumokat emlegette, sőt a litvánokkal szemben hazai pályán elszórt pontokat követően is a balszerencsére panaszkodott. De a két hete Németországtól a Népstadionban 5-2-re elveszített gálameccset követően is igyekezett optimista lenni, s bár a gólkülönbség miatt csalódott volt, a mutatott játék miatt már nem.
Nyugodtan kijelenthetem: Bicskei egy igazi másként gondolkodó. Ő, a szakember mindig másik meccset lát, mint a laikus szurkoló, s a legvérlázítóbb eredményt követően is kiáll játékosai mellett. A kapitányra mindig számíthattak kedvencei. Tavasszal a Vasas edzéseinek látogatásától sportszerűtlenség miatt eltiltott Pető még a száműzetés idején is meghívást kapott a válogatottba, s talán csak a közfelháborodás akadályozta meg Bicskeit abban, hogy a címeres mezben pályára küldje a lázongó labdarúgót.
Pető Tbilisziben is ott volt, persze nem kizárólag rajta múlott a csúfos kudarc, azt a CSAPAT teszetosza, akaratgyenge, elképzelés nélküli rohangálással hozta össze. Megdöbbentő fejetlenség uralkodott a játékosok között, amely azért is letaglózó, mert egy évvel ezelőtt lényegében ugyanez a gárda látványos, színvonalas mérkőzésen harcolta ki az értékes döntetlent az olaszok elleni vb-selejtezőn. Akkor érthetően mindenki reménykedett, aztán a folytatás elmaradt, s Bicskei idén csupán kifelé magyarázgatta a bizonyítványt, játékosainak már képtelen volt újat mondani.
Ezt persze már tavasszal is lehetett látni, ám akkor még az MLSZ vezetőit a józan ítélőképesség hiánya megakadályozta a gyors változtatásban. A bevett itthoni szokás szerint ugyanis kizárólag a teljes csőd bekövetkeztekor lehet változtatni, addig pedig mindenki végezze a dolgát. Hiába tudjuk régóta, hogy az előrengések után pusztító földrengés következik, az MLSZ-ben szeretik megvárni a katasztrófát.
A legnagyobb hiba lenne, ha most a szomorú helyzettel szembesülve mindent kizárólag a kapitány nyakába varrnánk. Bicskei ugyanis csupán beteljesítette a végzetét, a gondok sokkal súlyosabbak, s magunk is felelősek vagyunk, amiért újra és újra reménykedünk, miközben labdarúgásunk az elmúlt években tapodtat sem mozdult előbbre. Légvárakat építünk, s ebben a folyamatban az építész csak egy szereplő. Hosszú a stáblista, amelyen helyet kell kapjanak a sportvezetők, menedzserek, edzők, mindenki, aki ezért a semmiért nagy pénzeket vesz fel. Az élmezőnybe természetesen azok a sztáredzők kerülhetnek, akik a tehetségekből hosszú ideje képtelenek nemzetközi szintű labdarúgókat formálni. Mert ne feledjük, évtizedenként egy-egy jobb képességű társaság akad, a mostani csapat például öt esztendővel ezelőtt Európa ötödik legjobbja volt korosztályában, így juthatott ki az atlantai olimpiára. A szép reményű ifjakból aztán reménytelen felnőttek lettek, s lassan róluk is elmondhatjuk: el kell felejteni őket. Amíg azonban a közeg nem változik, nincs miben bizakodni, legfeljebb ügyeletes bűnbakokat találhatunk. Azon persze érdemes elgondolkodni, szabad-e rózsaszínű álmokat kergetve Európa-bajnoki döntőre pályázni, szükséges-e ebbe a labdarúgásba milliárdokat ölni, miközben a valóban világszínvonalon versenyző magyar kajakosok, kenusok, tornászok, vívók és más sportolók filléres gondokkal küszködnek. Szerencsére a labdarúgás csak egy sportág a sok között, s ha máshol megalapozott munkával eredményesebbek lehetnek legjobbjaink, oda kell juttatni a pénzt.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.