Az őszinteség dicsérete

Fölkapom a fejem, amikor a modern (?) sport kőkemény világában érzelmekre bukkanok. Amikor föltűnik, hogy nem csupán tisztelet övezi a gladiátorokat, hanem szeretet is körülveszi őket. Mindehhez persze kevés a kimagasló produkció, sok minden más is kell hozzá. Eredendően persze az, hogy a drukker tudja, érezze, hogy emberek teszik a dolgukat a pályán, a csarnokban, a medencében, emberek, akiknél tetten érhet olyan apróságokat, amelyek az ő életéből sem hiányoznak, vele is megesnek.
A vízilabda nálunk nemzeti ügy, réges-régóta, hagyományosan. Éppen ezért volt óriási tett, hogy a csapat Sydneyben, huszonnégy esztendő után olimpiát nyert. Az aranyérmesek valamenynyien megfelelnek napjaink elvárásainak, a profizmus ismert és sejthető kategóriái föllelhetők náluk, enélkül nem előzhették volna meg a világot. Igen ám, de a kimagasló produkció önmagában – szerintem – csupán a tisztelethez elég, pólóban különösen, hiszen a játék alapelemei (úszás, vízbiztonság, labdával való ügyesség) megtanulandók, nem mondhatók el róluk, hogy a hétköznapok emberében is ott vannak, készen. Ellentétben például a futás mozdulatsorával, mert ugyebár futni mindenki tud, csak éppen nem olyan szépen, gyorsan, mint a klasszisok.
És mégis, a pólósokat nem csupán tisztelik, nem csak rajonganak értük, kifejezetten szeretik nálunk. Bizonyság rá, hogy most is, amikor egy nem éppen sikeres esztendőn vannak túl (Eb: 3. hely, vb: 5. hely), keresik a társaságukat, megrohamozzák őket autogramokért, ha föltűnnek valahol. Hangzatos kitétellel élve, nem csupán a gladiátort, az érző lényt is látják bennük, ezért nem számít, hogy 2001-ben kevesebb sikerrel jártak, mint korábban. Mert ugyebár kudarc mindannyiunkat ér, a balsiker egyértelműen része az életünknek. A sors már csak ilyen.
A hét elején, a Kemény Dénes szövetségi kapitányról írott könyv (Kemény évek) bemutatóján se volt más a helyzet, sokan észrevették, hogy a medence hősei egy pohár pezsgővel a kezükben múlatják az időt a rendezvény színhelyén, s dacolva a zártkörűséggel, beügyeskedték magukat a terembe, hogy szert tegyenek néhány aláírásra. Az sem véletlen, hogy a kapitányról szóló könyv már a harmadik pólós kiadvány Sydney óta, s mindhárom siker a javából.
Hogy mi a titkuk, az persze pontosan nem tudható, az érzelmekre soha nincs tényszerű, kimerítő magyarázat. Mindenesetre Kemény Dénes példája sejtet valamit a lényegről. A kapitány barátságos, ám nem közlékeny ember, nem az a típus, amelyik úton-útfélen kiadja magát. Most viszont, amikor vállalta, hogy Csurka Gergely és Mezei Dániel rögzítse vallomását az elmúlt öt esztendőről (is), tudta, hogy ki kell bújnia a bőréből, többet kell elárulnia magáról, mint amennyire egyébként hajlandósága lenne. Tudta, és tette. Ettől izgalmas a könyv, s ami fontosabb, ettől válik érthetőbbé, miért kedvencek – az aktuális eredményektől függetlenül – mindazok, akik az olimpia utolsó napján, mint mondják, helyreállították a világ rendjét pólóban.
Az a közeg, amelyben nincsenek rejtélyek, legföljebb műhelytitkok, akkor is közel áll hozzánk, ha hősei olyasmit tudnak, amivel fölénk és a világ fölé emelkedhetnek.
Higgyék el, csak mese, hogy az őszinteség kikezdi a profizmust.