Fecsó bá’

Malonyai Péter
2002. 01. 05. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hagyjuk a tiszteletköröket, eszem ágában sincs elcsodálkozni azon, hogy Kemény Ferenc már hetvenesztendős. Sőt. Inkább az döbbent meg, hogy még csak hét évtizedet élt meg. Elvégre, ha összeszámolom a saját éveimet, s hozzáadom a tényt, hogy szerintem mindig ismertem őt, nincs jelentősége annak, hogy tíz, húsz vagy éppen hetven. Mert Fecsó bá’ örök. Mint az igazi uszodai emberek, akikről tudni illik, hogy a medencék nem hajlandók vizet nyelni nélkülük (lásd még: csőtörés), ők pedig nem élhetnek a medencék vize nélkül (lásd még: szenvedély).
Aligha úszkál olyan kimagasló, nagy és a hagyományainkhoz csak kevéssé méltó tudású pólós a nekünk rendelt kilencvenháromezer négyzetkilométeres (Kárpát-) medencében, akit ne ismerne. Akiről ne tudná, mennyit ér, mire lehet, mire lehetne képes. Alighogy bezavarnak a vízbe egy kezdőt kis hazánkban, Fecsó bá’ máris ott terem, és árgus szemekkkel vizslatja, lehet-e belőle valaki. Azaz, inkább VALAKI – lévén szó a magyar pólóról.
Amióta Dénes fia jóvoltából egykori neveltjei verik végig a világot, több szó esik róla, mint korábban. Szerencsére, mert igazi edző, a legendás mesterek közül való.
Nem attól az, hogy a világot elkápráztató tanítványai (is) vannak, inkább annak köszönhetően, hogy életformája a víz meg a labda.
Amikor a lányom úszásérett lett, és a ködös, téli, Szőnyi úti hajnalokon ismerkedett a láb- és a kéztempó gyötrelmeivel, rendre megkérdezte, ki az a bácsi, aki egy oszlopnak támaszkodva a nyitottban labdázó gyerekeket figyeli, ahelyett, hogy otthon aludna. És hogy honnan merít erőt ahhoz, hogy még viccelődjön is a kutyának se való időben.
– Ő a Fecsó bá’ – mondtam, s elhallgattam, mert ennél többet nem mondhattam. A gyerek vagy értette, vagy érezte, mire gondolok, mert csak bólintott. És soha többé nem hozta szóba, hogy miért hajnalban kell úszni járnia.
Valamelyik honi derbi előtt elgondolkodva fordult hozzám, a világ romlásáról elmélkedett, bizonyítékul megjegyezve, hogy a vízben melegítő huszonhat pólós pontosan huszonkét darab kontaklencse büszke tulajdonosa. Hja, kérem, aki mindenkit kölyökkorától ismer, annak gyerekjáték számon tartania a különféle gyógyászati segédeszközöket (is).
Volt két esztendő, amikor egy félreértésnek köszönhetően nem állt velem szóba. A köszönésemet sem fogadta. Az érzékenysége éppen úgy Fecsó bá’-s volt, mint a mondat, amellyel föloldotta a haragszomrádot. Emberi. Kézenfekvő.
– Tudod, én nem haragudtam rád – fordult egyszer csak hozzám. – Gyűlöltelek. Mert ugyebár az ember a barátjára nem haragudhat, legföljebb gyűlölheti. Érted?
Értem. Most már igen.
Azt viszont már kevésbé, hogy miként eshetett meg az ősszel, hogy a miniszteri elismerés átvételekor egy másik kitüntetett tartotta szóval az egybegyűlteket, s nem ő.
Fecsó bá’! Már megbocsáss, ilyen a következő száz esztendőben nem fordulhat elő.
Ha már az eddigi hetvenben csupán egyszer esett meg.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.