Hagyjuk a tiszteletköröket, eszem ágában sincs elcsodálkozni azon, hogy Kemény Ferenc már hetvenesztendős. Sőt. Inkább az döbbent meg, hogy még csak hét évtizedet élt meg. Elvégre, ha összeszámolom a saját éveimet, s hozzáadom a tényt, hogy szerintem mindig ismertem őt, nincs jelentősége annak, hogy tíz, húsz vagy éppen hetven. Mert Fecsó bá’ örök. Mint az igazi uszodai emberek, akikről tudni illik, hogy a medencék nem hajlandók vizet nyelni nélkülük (lásd még: csőtörés), ők pedig nem élhetnek a medencék vize nélkül (lásd még: szenvedély).
Aligha úszkál olyan kimagasló, nagy és a hagyományainkhoz csak kevéssé méltó tudású pólós a nekünk rendelt kilencvenháromezer négyzetkilométeres (Kárpát-) medencében, akit ne ismerne. Akiről ne tudná, mennyit ér, mire lehet, mire lehetne képes. Alighogy bezavarnak a vízbe egy kezdőt kis hazánkban, Fecsó bá’ máris ott terem, és árgus szemekkkel vizslatja, lehet-e belőle valaki. Azaz, inkább VALAKI – lévén szó a magyar pólóról.
Amióta Dénes fia jóvoltából egykori neveltjei verik végig a világot, több szó esik róla, mint korábban. Szerencsére, mert igazi edző, a legendás mesterek közül való.
Nem attól az, hogy a világot elkápráztató tanítványai (is) vannak, inkább annak köszönhetően, hogy életformája a víz meg a labda.
Amikor a lányom úszásérett lett, és a ködös, téli, Szőnyi úti hajnalokon ismerkedett a láb- és a kéztempó gyötrelmeivel, rendre megkérdezte, ki az a bácsi, aki egy oszlopnak támaszkodva a nyitottban labdázó gyerekeket figyeli, ahelyett, hogy otthon aludna. És hogy honnan merít erőt ahhoz, hogy még viccelődjön is a kutyának se való időben.
– Ő a Fecsó bá’ – mondtam, s elhallgattam, mert ennél többet nem mondhattam. A gyerek vagy értette, vagy érezte, mire gondolok, mert csak bólintott. És soha többé nem hozta szóba, hogy miért hajnalban kell úszni járnia.
Valamelyik honi derbi előtt elgondolkodva fordult hozzám, a világ romlásáról elmélkedett, bizonyítékul megjegyezve, hogy a vízben melegítő huszonhat pólós pontosan huszonkét darab kontaklencse büszke tulajdonosa. Hja, kérem, aki mindenkit kölyökkorától ismer, annak gyerekjáték számon tartania a különféle gyógyászati segédeszközöket (is).
Volt két esztendő, amikor egy félreértésnek köszönhetően nem állt velem szóba. A köszönésemet sem fogadta. Az érzékenysége éppen úgy Fecsó bá’-s volt, mint a mondat, amellyel föloldotta a haragszomrádot. Emberi. Kézenfekvő.
– Tudod, én nem haragudtam rád – fordult egyszer csak hozzám. – Gyűlöltelek. Mert ugyebár az ember a barátjára nem haragudhat, legföljebb gyűlölheti. Érted?
Értem. Most már igen.
Azt viszont már kevésbé, hogy miként eshetett meg az ősszel, hogy a miniszteri elismerés átvételekor egy másik kitüntetett tartotta szóval az egybegyűlteket, s nem ő.
Fecsó bá’! Már megbocsáss, ilyen a következő száz esztendőben nem fordulhat elő.
Ha már az eddigi hetvenben csupán egyszer esett meg.
Megszólaltak a túlélők a Trump elleni merénylet évfordulóján + galéria
