-VÍVÁS-
Nemrégiben azzal fogadott, hogy a kint eltöltött évek alatt megváltozott a gondolkodásmódja. Mit kell ezen érteni?
– Nagy mellénnyel mentem ki – válaszolta a Dózsa György úti teremben –, olyan valakiként, aki elhelyezte magát a világ közepén. Aki azt hitte, hogy mindenhez ért, és mindent meg is tud oldani. Aztán nagyon hamar le kellett szállnom a magas lóról, mert rádöbbentem, hogy ott állok egyedül, ha történetesen leszakad a redőny. Hoppá, kis Kulcsár – mondtam magamnak –, fogjuk kicsit vissza magunkat, legyünk kritikusabbak, és vegyük észre, hogy körülöttünk is van világ. Korábban nehezen hajlottam kompromisszumokra. Ha úgy gondoltam, hogy nekem van igazam, fejjel mentem a falnak. Most már sokkal könnyebben lehet engem bizonyos kérdésekben jobb belátásra bírni.
Minden a régi. A gesztusai, a vidámsága, az életszeretete, a hanghordozása, a szavajárása, a stílusa. Mintha tizenhat kemény év megkímélte volna attól, hogy ráncokat szőjön az arcára.
– Mit adott még Olaszország?
– Önállóságot. Hogy egyetlen példát mondjak: Olaszországban biztosan nem végeztem volna el a műegyetemet; nem azért, mert hülye vagyok, hanem azért, mert ahhoz szoktunk hozzá, hogy idehaza mindenkor mindent megmondanak. Ez kint másképpen működik. Ott egy szót sem szólnak. Nem mondják meg, hogy holnap zárthelyi lesz, nem mondják meg, mikor kell előadásokra járni, csak a vizsgákat illik letenni. Náluk a gyerekeknek is van a dolgokról határozott véleményük, és úgy látom, hogy a szülők nem is nagyon akarják befolyásolni őket. Ami még nagyon szimpatikus: a család mindenhatósága. Az országos és „háztáji” gondok ellenére a család olyan kohézió, olyan háttér, ami biztonságot jelent mindenkinek. Sokszor az az ember érzése, hogy a következő pillanatban az egyik belemártja a kést a másikba, utána azonban egymás nyakába borulnak, mondván: te vagy a legjobb anya, fiú, szentlélek, a Jóisten. Ez valami óriási élmény.
– Mi az, amit nem adott Olaszország?
– Magyarországot nem pótolta. Én ott is, változatlanul, mindig magyar voltam, ha akadt két-három szabadnapom, mindjárt rohantam haza, jöttem nyaralni, zsugázni, egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy én ott végleg letelepszem. Egyszóval nem váltam olasszá.
– Tehát megbékélt a világgal?
– Biztos. Különben itt hőbörögnék, hogy miért nem ez vagyok, miért nem az vagyok. Bő fél éve ugyanúgy dolgozom, mint a többi edző, és semmi bajom az élettel.
– Azt is kihallottam a csevegéseiből, hogy kezd hasonlítani hajdani mesteréhez, Vass Imréhez, akit a tanítványok csak ,,Atyának” becéztek.
– Hogyne, mondtam ilyet, mert a vívásban pardont nem ismerek! A szúrásnak és a védésnek megvan az ideális mozdulata, technikája, abból nem engedek egy jottányit sem. Az idő és a kor hozott változásokat, de mindez csak arra rakódik rá, amit én is megtanultam az „öregtől”. A régi magyar iskolát viszem tovább.
Ahogy elnézem a hatvan fölötti Kulcsár Győzőt, eszembe jut, amit húsz évvel korábban nyilatkozott nekem: „Vass Imrének nem volt olyan mozdulata – mondta –, amelyet ne tudott volna megtanítani nekem. Jól áll a kezemben a puska.”
Kulcsár kezét ma is felsőfokokban emlegetik…
– Reméli, hogy sikerül magyar olimpiai és világbajnokokat nevelnie?
– Ha nem remélném, nem csinálnám. És a hihetetlen optimizmusom a régi. Ezt még szeretném megérni a sportban. Versenyzőként elértem valamit, sportvezetőként is, edzőként Olaszországban saját nevelésű olimpiai és világbajnokaim voltak. Éltet és piszkál, hogy most ez következzen.
– Nem gyengébb az utánpótlás, mint a korábbi években?
– Nem. Van gyerek bőven. Csak az a fontos, hogy megtartsuk őket. A mi időnkben az volt a cél, hogy mindenkiből olimpiai bajnokot neveljünk. Ha valaki „csak” ezüstérmes lett, az már szinte semmirekellő volt. Vercelliben az első napon azt mondták: kérem, a maga feladata nem az, hogy bajnokokat neveljen, hanem hogy a gyerekek jól érezzék itt magukat. Izzadjanak, dolgozzanak, s ha lesz közöttük bajnok is, az nem baj, de ha nem, semmi nem változik. Tehát nem raktak az ember nyakára koloncot. És ilyen körülmények között jó volt dolgozni. Stressz nélkül, nyomás nélkül. Ezt kellene valahogy itthon is.
– A filmfelvétel szünetében, az OSC Semmelweis utcai termében felkiáltott: „Ezen az egyetlen páston – és mutatta a helyet – több tucat vívó nőtt fel, mint másutt egy egész teremben.”
– Így is volt. A „kutya” öttusázóktól kezdve a párbajtőrözőkig. Balczó, a két Török, Móna, Nagy Imre, Szaniszló, azután Kausz, Nemere, Préda, még vagy tizenöten-húszan. Ennél a pástnál be lehetett kötni, de ha kikaptál, azonnal ki kellett kötni, és csak az maradhatott bent, aki nyert. Várni kellett a sorodra, s ha vesztettél, mehettél Kukutyinba zabot hegyezni. De aki kibírta a darálót, abból lett is valaki! Hogy 99 százalékuk diplomás ember is lett, ez sem mellékes.
– Mit kell tudni Vercelliről, ahol tizenhat évet töltött?
– A város félúton van Milánó és Torino között. Európa legnagyobb rizstermelő központja. A szörnyű az, hogy április közepétől az egész környéket elárasztják vízzel, és rá egy hétre a szúnyogok is megjelennek, és nem lehet megmaradni. Mindenféle módon védekeznek, de megállás nélkül tart a háború. Az egyik évben a lakók nyernek, a másik évben a szúnyogok. Nehéz beszélni arról, amikor a fejvédő alatt is szúnyog zümmög. Áprilistól szeptemberig. És éppen ezért Vercelliben nincs kerthelyiség nyitva nyáron. Ugye ez elképzelhetetlen olasz földön?
– Hát, eléggé… Nem látszik az arcán az évek múlása.
– A vívásnak köszönhetem. Nyikorog itt, nyikorog ott, ez normális, de meg vagyok győződve arról, hogy a jó fizikai állapot, a közérzet annak a közegnek tudható be, amelyben ma is élek. Zrikálnak, én is zrikálom őket, ugratjuk egymást, de a döntés az enyém. És döntök jól, és döntök rosszul, de sohasem rágódom a rossz döntéseim miatt.
Mesélik, hogy Nagy Tímea, Sydney olimpiai bajnoknője mennyire elfogódott, ha Kulcsár áll szemben a páston vele. Hiába, ahol Mexikóváros bajnoka megjelenik, ott a lapjárás is megváltozik. De figyeljünk csak! Nagy Tímeának például azt mondta: „Én is olimpiai bajnok vagyok, te is az vagy, dugjuk össze a fejünket…”
Allez!
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
