Bajtársak

Verheti, vagy áldhatja tehetséggel az embert a sors (inkább: Sors), nézőpont kérdése az egész. Mert ugyebár az elrendeltetés mindenképpen kötelez, a kimagasló képességekkel nem illendő játszadozni. Sőt. Deresedő fejjel csak akkor tekinthet vissza elégedetten (úgy-ahogy) a földi halandó, ha nem érez hiányt, ha tudja, megtette a tőle telhető legtöbbet.
Pedig a hősök sem hősök – a hétköznapokon. Tisztában van ezzel a kívülálló, mégis csak az ünnepnapokat kéri az életükből, azzal áll bosszút átlagos képességeiért, hogy tapsolni akar, örvendezni és isteníteni. Földhöz ragadt, ám érthető irigységében jóval maga fölé helyezi őket, bocsánatos bűn ez, nélkülözhetetlen a keserűség nélküli léthez.
Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László. Huszonegy világrekordot tudhattak a magukénak az ötvenes évek első felében, ahogy ők futottak, úgy talán nem futott senki sem szerte e hazában. A nálunk örök időkre szentté avatott futball Aranycsapata árnyékában vívták ki a publikum tiszteletét, ami, figyelembe véve az utókor maradandó nosztalgiáját is („Bezzeg a Puskás Öcsiék…!”) tett, mégpedig a javából.
Évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, rekordok ide, csúcsok oda, mindhárman földi halandók. Kézzelfogható vágyakkal, örömökkel, bánatokkal. Talán csak ambícióik azok, amelyek visszatekintve is jócskán fölötte állnak az egyébként megszokottnak. Ahogy a Hosszútávfutók című vasárnap bemutatandó dokumentumfilmből (m1, 14.10 óra) kiderül, Iharost megacélozta, hogy mindenáron el akarta nyomni magában az apanélküliségből eredő szorongását, Rózsavölgyi már az első edzés után azt firtatta, mikorra várható, hogy világcsúcsot fut, Tábori pedig a nagy hármas első randevújától kezdve tudta, nem lehet más a dolga: alá kell játszania a másik kettőnek.
Másként megfogalmazva, valamennyien tisztában voltak vele, hol a helyük, a valós önismeretük (is) kellett ahhoz, hogy egyről a kettőre vigyék. Meg persze az, hogy az elérendő célt minden másnál fontosabbnak tekintsék, az álmok megvalósításának útján átugorják a hétköznapok sérelmeit, fittyet hányjanak az itt-ott beléjük fúródó tüskékre. Mert akadt ilyesmiből jócskán, értelemszerűen, hiszen minden látszat ellenére nem voltak testi-lelki jó barátok, csupán – ahogy Rózsavölgyi mondja – bajtársak.
Csupán? A fene tudja. Ha a közös mániával megáldott három ember háromféle, talán a bajtársiasság a legtöbb. Így lehet, mert esetükben az esztendők múlásával akkor is baráti szeretettel beszél az egyik a másikról, amikor nagy vehemenciával éppen azt magyarázza, hogy nem ettek éppen egymás tenyeréből.
Tábori nem is álmodott arról, hogy világelső lesz, ám Iharosnak és Rózsavölgyinek valósan lebegett a szeme előtt az olimpiai aranyérem. Ahogy a tehetségüket, minden bizonnyal azt is a Sorstól kapták, hogy nem foghatták kézbe. Az okok hétköznapiak, legyen elég annyi, hogy úgy jártak ők, ahogy mindenki járt már egyszer-kétszer-százszor az élete során.
Sajnos, nincs az az ünnep, amelyik örökké tartana.