A középcsatár sincs többé. Még csinált egy cselt, és búcsút intett. Évek, hónapok óta fenyegetett bennünket a szívével, s most a szívember is elköltözött az égi futballcsapatba, ahol újra együtt játszik majd Gellérrel, Lóránttal, Lantossal, Bozsikkal, Zakariással, Budaival, Kocsissal és Cziborral.
Válogatott mérkőzés előtt álltak. Odament Hidegkutihoz Czibor. „Öreg – mondta –, akarod, hogy megnyerjük a meccset?” Micsoda kérdés? – gondolta –, hogyne akarná. „Akkor ezeknek a szaroknak ne adj labdát!” Helyeslően bólogatott. Aztán Kocsis karolta át a vállát: „Öreg – mondta –, akarod, hogy győzzünk?” Hát persze – nyugtatta meg a csapattársát. „Akkor Czibornak ne adj labdát!… Majd mi ketten…” Rákacsintott Kocsisra. Jött Puskás. „Öreg, ne szólj senkinek, csak te meg én nyerhetjük meg a meccset!…” És ebben maradtak. És nyertek.
Hidegkuti harmincadik életévén túl érett be. Ekkor derült ki, hogy mezőnyjátékban képes a legnagyobb teljesítményre. Bozsik és Puskás mellett az Aranycsapat egyik karmestere lett. Ebben a szerepkörben ért el három gólt az angolok elleni 6-3-as találkozón, amikor élete legkiemelkedőbb játékát nyújtotta. A legnagyobb bókot életében Puskástól kapta. Öcsi azt mondta a mérkőzés után: „Öreg, ma elsült a lábad!” Puskás ritkán dicsért.
Olümposzi isten volt ő is, de nem ment oda soha viszsza, hanem visszavedlett emberré. Pedig edzőként is isten volt Firenzében, Allah volt Egyiptomban, azaz Mister Kutyi. Az utcán csókolták a vállát, a kezét, a cipőjét! (Csak az MTK-nál nem…) Egy milliomos barátja egyszer azt mondta neki: „Kutyi, ne törődj semmivel. Veszek egy csapatot, megveszem az összes ellenfelet, és bajnokságot nyerünk veled.” Meg kellett ígérnie, hogy nem mond nemet. S ő mégis visszatért a Rómaira. Óbudára, ahonnan elindult. S ha halászlét főzött a Rómain, a város összes sarkából sereglettek oda a barátok, s a hinta forgott velük. És rajta Hidegkuti.
Az MTK-pálya. Hidegkutinál volt a labda, tovább adta Sándornak, Csikar vissza a középcsatárnak, miközben azt ordította: „Megyeeek!” „Mész a…” – szakadt ki az „Öregből”, mert a balfedezet rátartott a lábára; Csikar ugyanis röviden, csinnbe adta a labdát. Így született meg a szállóige: „Megyek!…”
A középcsatár hálás volt a sorsnak, hogy az Aranycsapatban futballozhatott. Néhány éve, amikor egy tévéműsorban a társakról faggatták, egyik pillanatról a másikra megakadt a nyelve, és a sírással küszködött.
„Aludni tudsz?” – kérdeztem tőle nemrégiben. „Tudok” – válaszolta. „Álmodni szoktál?” „Igen.” „Miről?” „Legtöbbször a futballról.” „Például?” ,,Hogy még játszom, és elém kerül a labda, de amikor el akarom rúgni, akkor felébredek. Véletlenül sem történik másképpen. Sokszor álmodom még ma is a világbajnokságról, a mérkőzésekről, és arról, hogy újra gyerek vagyok a grundon.”
A publikum nem felejt. A publikum ma is köszöni azokat a gólokat, azokat a meccseket, amikor még érdemes volt futballpályára járni, mert „Csaba királyfi a Tejút gyémánt magasságában öt világrészen átügetett”.
Hidegkutit látjuk feltűnni a pályán. Fut, gyorsan megállítja a labdát, talppal visszahúzza, és kibillenti az ellenfelet. A következő pillanatban elindul a kapu felé… A Hidegkuti-csel ma is fogalom, és az is marad.
A Rómain történt. Hidegkuti felállt, és bement a teraszról a szobába. Kis idő múltán bekeretezett képpel tért vissza. A fénykép 1953. október 11-én készült a Praterben. Hidegkuti csípőre tett kézzel mosolyog, mellette Körner I labdával a kezében, a játékvezető, Ocwirk és Bozsik. Cucu mintha tiltakozna. „Én követtem el a szabálytalanságot – mondta Hidegkuti –, de nem szólalt meg a síp. Bozsik semmit sem csinált, de az ő megmozdulását lefújta a bíró.”
És széttörte a keretet, hogy emlékül nekem adhassa a fényképet.
Mindig adott. Most ragasztgathatjuk a képet, miközben ő már mosolyog.
Oroszország
Szaúd-Arábia együttműködne Oroszországgal – videó
