Régi szép idők

Nincs már egy hét se hátra, s újra az olimpiáé lesz a főszerep a világ sportjában. Még sincs semmiféle izgalom itthon, nyoma sincs a fölfokozott várakozásnak, nem számolgat senki sem érmeket és helyezéseket.
Miért is tenné, elvégre az idén a téli olimpia a soros, a hó és a jég klasszisai mutatják meg, mit tudnak. A magyar indulóknak nincs esélyük arra, hogy a világ legjobbjai között legyenek.
Így aztán az ő jóvoltukból egy kicsit visszatér a múlt, az az idő, amikor önmagáért övezte tisztelet és becsület a sportolót, s nem annak köszönhetően, hogy mindenkinél jobb, mindenkin átgázolt. A magyar téli olimpikonok mintha egy régen letűnt kort idéznének, hiszen azért hálásak a sorsnak, hogy egyáltalán ott lehetnek a játékokon. Nincs más céljuk, csak az, hogy önmaguk legjobbját nyújtsák. Nem igazán hiszek abban, hogy a couberteni jelszót (mely szerint a jelenlét többet ér, mint a siker) ma is világszerte vallják, ám a Magyarországot Salt Lake Cityben képviselők esetében elfogadom az igazságát.
A nyilatkozataikat olvasva nem tehetek mást, elvégre a magyar csapat valamennyi tagja arról beszél, hogy az olimpiai indulás pályafutása csúcsa, sőt van, aki megtoldja azzal, hogy élete álma válik valóra azzal, hogy egyáltalán ott lehet a játékokon.
Olyan ez, mint a régi, szép, klasszikus időkben.
Amikor még amatőr (vagy őszinte – nézőpont kérdése) volt a világ, elsősorban a sportolónak jelentett örömöt az edzés és a verseny. Amikor mindenki önmagát akarta legyőzni, s akinek sikerült, az nagypapaként is büszkén mesélte, hogy menynyit javult pályafutása alatt, egyéni legjobbjával igyekezett elkápráztatni unokáját. A világ pedig elsősorban arra volt fogékony, hogy a sportoló tartásra, kitartásra, elszántságra, önbecsülésre tett szert, s nem a perceket, másodperceket, métereket hasonlítgatta össze.
Akkor még a hétköznapi fogalmak uralták a világot, a sportot is.
A Salt Lake Citybe utazó magyar olimpikonok esetében az a figyelemre méltó, hogy céljaik, lelkesedésük, örömük szinte kézzelfogható, ambíciójuk és vágyaik nem esnek távol az átlagemberétől. Hiszen mindössze arról van szó, hogy eljuthattak oda, ahová mindig vágytak, megkapták az esélyt arra, hogy bebizonyítsák – elsősorban önmaguknak –, nem volt hiábavaló az az energia, amelyet kedvenc időtöltésükre fordítottak.
Megkoronázhatják eddigi produkciójukat.
Más kérdés, hogy – akár bevallják, akár nem – a szóban forgó, coubertini elvet képviselő honfitársaink nem saját jószántukból képviselik az egykorvolt (és remélhetően még visszatérő) értékeket. Kénytelenek, mert a tehetségük és a körülményeik (lásd januári tavasz) nem teszik lehetővé, hogy a legjobbak közé tartozzanak sportágukban – havon és jégen nem szólhat rólunk, magyarokról a mese.
Az esélytelenségük okán lehetnek képviselői egy letűnt, tiszta világnak, ezt is fontos rögzíteni.
Meg azt is, hogy nem csak a győzelem istene teheti boldoggá az embert.