Kényszermunka

Örömmel jelentem, hogy létezik olyan eleme a futball környékének, amelyben fölvesszük a versenyt az európai futballelittel. Mi több, az sem dönthető el hitelt érdemlően, hogy ők tanulták tőlünk, vagy mi vettük át tőlük a módit.
A győzelmi kényszerről van szó.
Pontosabban, a fölfokozott várakozás szorongató hatásáról.
A tegnapi kispesti derbi előtt magától értetődően fogalmazta meg a Fradi futballistája, hogy „számunkra csakis a győzelem az elfogadható eredmény” (ezek után képzelhető, hogy nyomaszthatja a meccs előtti négy döntetlen és nyolc vereség), ám a Real Madrid edzője is hasonlóan beszélt a Deportivo elleni, vesztes kupadöntő után. Érve szerint, a klub centenáriumán kötelezően várta mindenki a csapat diadalát, márpedig „így nem lehet egy mérkőzést lejátszani, mert mentálisan túlterheli a labdarúgókat”.
Szóval, a győzelmi kényszer.
Már maga a fogalom is fura, logikátlan agyszülemény, elvégre nincs az a sportoló szerte a világon, aki nem úgy lát neki a versenyének, hogy nyerjen. Van, akinél az első hely megszerzése a valós cél, akadnak, akik csupán önmagukhoz képest kívánnak előbbre lépni, de a siker vágya mindenkiben ott van, aki versenyzésre adja a fejét.
Alaphelyzet, amellyel egyszerűen együtt kell élnie minden sportolónak, valamennyi játékosnak.
Az pedig mindig nyomasztó, amikor kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy álmaink nem válnak valóra, s az is, ha kevesebbet nyújtunk, mint amennyit várnak tőlünk, várunk önmagunktól.
Mindez persze nem csupán a futball gondja, az elmúlt héten a honi póló két élcsapatának mestere, Kovács István és Somossy József is egybehangzóan állította, hogy a Domino-BHSE-nek és a Vasasnak egyszerűen kötelező megnyernie minden meccsét. A gyengébbeket sok góllal, az erősebbeket kevesebbel, de le kell győznie. Így aztán a játékosok képtelenek fölszabadultan örülni egy-egy siker után, szinte csak az van bennük, hogy teljesítették a kötelességüket.
Készséggel elhiszem, mi több, szinte naponta tapasztalom, hogy nincs könnyű dolga az embernek, ha benne van a megfelelés vágya. Igen ám, de a hétköznapokon inkább elfogadható a szorongás, mint ott, ahol a világraszóló siker, s az átlaghoz képest enyhén szólva is kiemelkedő egzisztencia a tét. Akiben ott a tehetség a legtöbbre, annak – jó esetben – képesnek kell lennie arra (is), hogy fölülemelkedjék a hétköznapi gondolkodáson.
Maradva a Real világszínvonalú példájánál, ha az elnök büszkén (és joggal) vallja, hogy ,,a vereség ellenére miénk a világ legjobb csapata„, akkor földhözragadt érv, hogy a győzelem kényszere nyomasztotta a játékosokat.
Vagy az egyik, vagy a másik.
Ha a világ legjobbja vagyok, akkor az érveim se legyenek kispályásak.
Főként kudarc után, amikor magától értetődik, hogy az aktuális tudásom volt kevesebb a kelleténél.
Nem véletlen, hogy mindig a játékosok vívják meg a meccset, és nem a pszichiátereik.