Durvul a világ, az önérdek mindenekfölött – a sportban is. Nincs az az ár, amelyik drága lenne a sikerért, mintha a gladiátorok az inkvizíció kétes értékű szlogenjével kelnének és feküdnének, azaz: a cél szentesíti az eszközt.
Csak a siker számít, kizárólag az a fontos, hogy ,,mi” vigyük a legtöbbre, a ,,mi” fiaink, lányaink vezessék a világot, ,,nekünk” legyen a legjobb csapatunk. Aki ezért tesz meg mindent, annál elnézhető mindenfajta indulat, még a legfölháborítóbb durvaság is.
Hogy a hét történéseinél maradjak, ott van például La Coruna ékessége, Diego Tristan. Már mindenki a lefújást várta a Manchester United elleni futballmeccsen, amikor hirtelen kitört belőle az indulat, s a vereség miatti tehetetlen dühében úgy leterítette David Bechamet, hogy a jobb érzésű nézők, félrefordították a fejüket.
Kapott egy sárga lapot és kész.
Jobb helyeken hosszú időre kitiltanák a pályáról.
És a szurkolók haragja fogadná, függetlenül attól hol lép pályára, s ki, milyen színekért él és hal.
Az lett volna a legkevesebb, hogy a manchesteriek kikérik maguknak a sportot, a játék szellemét, mi több, a hétköznapi illemet, a kötelező jó modort megcsúfoló atrocitást, ám ők, ha nem is intézték el egy kézlegyintéssel az esetet, nem vették föl a kesztyűt. Nagyvonalúságuk bizonyítéka, hogy szitokáradat helyett inkább annak örültek, hogy Beckham ott lehet majd a világbajnokságon, nem akkora a baj, mint amekkorának látszott az első pillanatban.
Az érdekek diktátumát lassan-lassan kényszerűen tudomásul véve, különösen jó volt nyugtázni az angol hallgatást, köszönet érte a sorsnak, amely igazságos, mindig nyújt némi reményt arra, hogy nem is olyan szörnyű a világ.
És, hogy teljes legyen a remény fölött érzett öröm, ide kívánkozik a franciák nemes gesztusa is: a héten becsületrenddel tüntették ki Gerard Houlliert. A francia tréner momentán a Liverpool elöljárója, vezényletével tavaly a csapat öt kupában indult, s ötször lett kupagyőztes. Ezt (is) honorálták a klasszikus elismeréssel, ami ugyancsak nagyvonalúsági rekord, elvégre az angolokat vezette sikerre a francia mester. Akik a kitüntetés odaítéléséről döntöttek, képesek voltak fölülemelkedni mindenfajta önös és nemzeti érdeken, kizárólag a produkciót állították a középpontba, még arra sem hivatkoztak, hogy honfitársuk hozzáértése nélkül semmire se ment volna a liverpooli futballcsapat. Büszkék Houllier-ra, elismerik a tudását – függetlenül attól, hogy más országbeli alakulatot vezetett diadalra.
Ráhúzhatnánk a sportszerűség fogalmát az említett angol és francia példára, ám – anélkül, hogy nyelvészkednénk –, a minősítés idejétmúlt, nem aktuális, elvégre ha már a sportban manapság egyértelműen csak a siker számít, Tristan tette inkább jellemző (értsd: sportszerű), mint a manchesteri visszafogottság és a franciák gesztusa. Ezért aztán helytállóbb a megállapítás, hogy tettükkel a sport becsületét szolgálták, azt sugallva, hogy még nem vesztek ki teljesen a klasszikus értékek a pályák, stadionok környékén.
Hál’ istennek.
Volodimir Zelenszkij változásokat jelentett be
