Elfelejtett nemzedék

Ha azt mondom, Nagy István, sokan aligha tudják, kire gondolok. Ha Parókaként említem, föltehetően már jobb a helyzet, ám abban biztos vagyok, hogy kevesebben bólintanak rá elismeréssel, mint illene, mint megérdemelné. Pedig a hatvanas évek honi futballjának éppen olyan meghatározó alakja volt, mint Danszky, Bödör, Kuti vagy éppen Laczkó.
Nem véletlenül citálom éppen azokat, akik klubtársai voltak Nagy Pistának az MTK-ban, s akik – kistextes és spartacusos sorsosaival együtt – síremléket állítottak neki. Összedobták a pénzt, megszervezték az ünnepséget, s aztán a kispesti temetőben emlékeztek meg három esztendeje elhunyt barátjukról.
Mondhatni, hétköznapi eset, már amennyire bevett gesztus napjainkban a kegyelet, az érzelem. Pedig nem kell hozzá sok, csak szív, érzelem s a tudás, hogy hová tartozunk. Csak? Igen, csak, mert a fölsoroltak – mondják – mindenkiben föllelhetők, más kérdés, hogy elővezeti-e őket érdekek vezérelte világunk, vagy sem.
A legtöbben inkább nem teszik.
Vagy válogatnak.
A nálunk honos nosztalgia igencsak szelektív, még a futballban is, ahol aztán tényleg a múltba kell néznünk, amikor szívderítő eseményekre vágyunk. Az ötvenes évek Aranycsapatát, a még élő tagjait méltán süvegeli meg mindenki, ám mifelénk a hatvanas évek is szolgáltak szerte Európában elismert klasszisokkal. Kétségtelen, mondjuk a Szentmihályival, Mátraival, Sárosival, Sóvárival, Sipossal, Sándorral, Farkassal, Göröccsel, Alberttel, Tichyvel, Fenyvesivel, Mathesszal, Benével (tudnám még sorolni!) és Nagy Pistával, azaz Parókával fémjelzett nemzedék nem vitte annyira, hogy világbajnoki döntőt bukhasson el (vihette volna!), ám annál többet tett a magyar futball híréért és rangjáért, hogy szó se essen róla. És akkor még nem beszéltem azokról, akikről elismeréssel beszélt mindenki, ám csak ritkán, vagy egyáltalán nem fértek oda a válogatotthoz. A Parókának síremléket állítók mellett például a dorogi Monostoriról, a győri Palotairól, a tatabányai Csernairól, a szegedi Hajósról, a diósgyőri Szurgentról… Higgyék el, ezt a sort is folytathatnám, hiszen az akkori futballisták neve örökre megmaradt mindenki memóriájában, aki legalább egy átlagpolgár érdeklődésével figyelt a futballra (is).
Ezt a generációt az Aranycsapattal, sőt, egyenesen Puskás Öcsivel, Bozsik Cucuval hasonlítgatták össze, s – hiába, a nosztalgia ilyen műfaj – nem állták ki a próbát. Mint ahogy a később érkezettek velük szemben maradtak alul, akárcsak a maiak a Nyilasi–Törőcsik-féle generációval. Az emlékezés mindig torzít, a mérce a valósághoz csak akkor közelíthet úgy ahogy, ha a produkció nívója folyamatosan magas. Ez pedig aligha mondható el a magyar futball esetében.
Ha értékek merülnek feledésbe, arra legföljebb magyarázat létezik, mentség aligha. Esetünkben legyen elég annyi, hogy Paróka síremléke nem egykori klubjai, hanem Rubos István kezdeményezése, és a többi játékostárs áldozatvállalása jóvoltából állíthat örök emléket a futballistának.
Ehhez nem kell kommentár.