Babonás játékosok

A német válogatott világbajnoki menetelése futball-lázat váltott ki Németországban. A Dél-Korea elleni elődöntőt 22,85 millió tv-néző tekintette meg, az utazási irodák két különrepülőgépet indítanak Jokohamába a döntőre (a résztvevők a háromnapos kirándulásért 2000 eurót hajlandók áldozni), a közvélemény döntő többsége pedig bízik a negyedik vb-cím megszerzésében.

Nem könnyű megtalálni a hamvaiból feltámadt Völler-legénység titkát. A történelmi döntőig vezető út (a német és brazil együttes az eddigi világtornákon még soha nem állt szemben egymással) kísérőjelenségeit két szemszögből kell vizsgálni: nemzetközi és nemzeti szemüvegen keresztül. Az idei világbajnokság színvonalát a szakértők nem minősítik magasnak, a hajdani mesteredző, Udo Lattek megfogalmazásában: „Nem vert hevesebben a szívem az izgalmaktól. A mutatott játékot tekintve számomra csalódást keltő világbajnokság ez.”
E megállapítás helyességét vitathatatlanul bizonyítja a nagy esélyesek sorozatos elhullása, amit a német csapat mesterien használt ki. Az a Nationalelf dicsőülhet meg, amely már esztendők óta szinte kizárólag az úgynevezett német erényekre (küzdeni tudás, fegyelem, erőnlét) támaszkodik, lemondva a kreativitásról, az ötletességről. Most a Távol-Keleten is ilyen alapokra épített taktikával múlt felül minden előzetes várakozást, és a sikereket nem szenzációs játékkal, hanem a minimális győzelmekkel (1:0) érte el. Így jutott túl a nyolcad-, a negyed- és az elődöntőn.
Az együttes játékát befolyásolni képes karmester hiánya ugyanakkor arra kényszerítette a szakmai vezetést, hogy a közepes tudású játékosokból teljesen kiegyenlített keretet, majd csapatot alakítson ki. Rudi Völler minden lelkiismeret-furdalás nélkül tud cserélni abból a valós meggyőződésből kiindulva, hogy egyik tanítványa sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Ugyanakkor bevált a „csapatfőnök” azon elképzelése, hogy egy klubra épülő tengelyt alkalmazzon: a Bayer Leverkusen labdarúgói (Ballack, Ramelow, Schneider, Neuville) odaadó „zongoracipellőknek” bizonyultak. A játékosok nagyjából egyforma tudása pedig elejét vette minden elégedetlenségnek. A töretlen csapategység jegyében meccsről meccsre nőtt a Nationalelf öntudata, és ez most abban a meggyőződésben csúcsosodik ki, hogy a brazil „szambatáncosok” sem verhetetlenek. Azt a lövést, amely a törökökkel szemben a döntőbe segítette őket, Oliver Kahn alighanem kivédte volna. A bajor kapus remek formában véd, s ezzel megalapozta a német együttes magabiztosságát.
A német válogatott sikerei a meglepetés erejével érték még a legoptimistább hazai szurkolókat is, akiknek fellángoló reményeit most Völler igyekszik reális keretek közé szorítani: „Hátul hibátlanul kell védekeznünk, elől pedig bátran kell megpróbálni helyzetbe kerülni. A döntő nagy esélyese vitathatatlanul Brazília.”
A német küldöttség tragikus figurája, a második sárga lapja miatt tétlenségre kárhoztatott Michael Ballack, a futballistákra gyakran jellemző babonás gondolatmenettel igyekszik bizakodónak mutatkozni, amikor előnynek tartja, hogy nem vehet részt a döntőn: „Talán egyenesen jó előjel, hogy nem leszek ott a pályán.” Ballack a Leverkusennel az idén elbukta a Német Kupa döntőjét, a bajnoki címet és a Bajnokok Ligája fináléját. Az örök másodikoknak kikiáltott leverkuseniek alighanem mélységesen csalódottak lennének egy újabb ezüstérmet követően, annak ellenére, hogy maguk is hangsúlyozzák: nem ők, hanem a brazilok az esélyesek. Az eddig elért sikereiket még egy vereség sem kérdőjelezheti meg, persze a negyedik ezüstérem valószínűleg nem örömkönnyeket csalna a szemükbe.