Egyenes adás

Mire jó a futball-világbajnokság? A kérdés eddig még sosem került elő, talán azért, mert magától értetődő rá a válasz: mindenre. Hogy a sikeres játékosoknak, edzőknek remek alkalom arra, hogy (még) biztosabbá tegyék egzisztenciájukat, az magától értetődő, s nem is annyira érdekes, hiszen ők azok, akiknek jóvoltából össznépi örületté válik a torna. Az ő szolgáltatásukra épül minden más.
Például a politika. Alighogy kiderült egy-egy válogatottról, hogy sokra viheti, máris megnyilatkoztak az állam- és kormányfők, a miniszterek, a parlamenti elöljárók. Nem győzték, győzik hangsúlyozni, hogy a nemzeti büszkeség szempontjából mennyire lényeges a diadal. A hatalmasok igyekeznek minél közelebb állni a hősökhöz, érthetően, hiszen nekik a népszerűség minden morzsájára szükségük van. Abból élnek.
A gazdaság is válaszol a világbajnokság történéseire. Az elemzők azt állítják, hogy egy-egy válogatott győzelme az adott nemzet termékeit megbecsületebbé teszi (Németország, Anglia), s megesik, hogy az igaztalan vereség gazdasági bojkotthoz vezet (Spanyolországban a jövőben nem forgalmaznak dél-koreai tévéképernyőket).
Akadnak persze hétköznapi történetek is. Egy Sao Pauló-i házaspár a brazil–török elődöntőt nézve, a lelátón fölfedezte hat éve eltűnt gyermekét. A 25 éves ifjúról azóta kiderült, hogy 1992-ben utazott el Japánba, ahol munkát vállalt. Egy ideig küldözgetett haza némi pénzt, aztán egyszer csak nyoma veszett. Kerestették, mindhiába, az apa csak annyit tudott meg, hogy gyermeke a japán alvilág által ellenőrzött tiltott szerencsejátékok közbejöttével igyekszik egyről a kettőre jutni.
Vitte is valamire, elvégre szerdán bejutott a szaitamai stadionba, ez, az érdeklődést látva, nem kis tett. Ezzel együtt, egyelőre valószínűleg ez a legtöbb, amit fölmutathat. Szerintem ugyanis nem feltétlenül előnyös, ha az ember egyenes adásban bukik le.
Akár a maffia, akár a szülei előtt.