Kántor kíváncsi Japánra

A világ legjobb röplabdázói között tartják számon Kántor Sándort, aki többszörös csúcstartó: a magyarok közül elsőként nyert Olasz Kupát, elsőként kapta meg a világ legerősebb bajnokságában az Aranylabdát, kétszer szerepelt a Bajnokok Ligája döntőjében, és most elsőként szerződött Japánba, az oszakai Panasonic-hoz. A nyolc esztendeje Kaposvárról induló klasszis igazi világpolgár lett, ám ennek ellenére hű marad a városhoz, a közelében vett családi házat, s minden esztendőben innen indul portyára.

-RÖPLABDA-
Meglepő, hogy egy ilyen sikeres év után távozik Cuneóból, hiszen CEV- és Olasz Kupát nyert a csapattal, ráadásul az elnök kijelentette, hogy akár örökre szerződteti, mi több, a pályafutása végén technikai vezetőként dolgozhatna a klubnál. Ilyen ajánlatot kevesen kapnak.
– Tényleg hízelgő az elnök úr gesztusa, de a játékos-edzővel, De Giorgival, aki a csapat feladója, egyre nehezebben jöttünk ki. Nem éreztem, hogy számít rám. Ő az edző, ő a feladó, mindkettő kulcsszerep, ezért feleslegesnek éreztem a kötélhúzást, már csak azért is, mert rengeteg helyre hívtak.
– Miért éppen Japánt választotta?
– Már évek óta bombáztak az ajánlatukkal, amely sokkal kedvezőbb, mint amilyet Olaszországban bárhol kaphatnék.
– Néhány évvel ezelőtt arról beszélt, hogy csak akkor szerződik Japánba, amikor úgy érzi, szakmailag többet már nem érhet el Európában, de levezetésként még sokat kereshet a Távol-Keleten. Most, 31 évesen eljött ez az idő?
– Hú, azt már nagyon régen mondtam, legalább hat-hét éve… Egyébként valóban úgy érzem, hogy eljött az idő, de egészen más szempontok alapján, mint akkor gondoltam. Merci lányom két év múlva iskolába megy, szeretném, ha akkor már újra Európában lennénk. A család szempontjából tehát a mostani időszak a legmegfelelőbb a távol-keleti utazáshoz. Nem véletlen, hogy csak egy évre írtam alá, jövőre majd meglátom, hol folytatom.
– Gyorsan változik a világ. Nem tart attól, hogy a nagy kluboknál elfelejtik?
– Ennyire gyorsan nem változhat. Olaszországból a Ferrara, a Parma és a Piacenza olyan szerződést kínált, amely szerint előre megvesznek, s egy év múlva mehetnék hozzájuk. A német bajnok Friedrichshafen edzője, Moculescu, akivel Dachauban együtt dolgoztunk, s egészen a BL-döntőig jutottunk, azt mondta, szobrot emeltet a városban, ha hozzájuk megyek.
– Akkor miért van szükség az ázsiai kitérőre? Annyival többet kereshet Japánban?
– Nem az a legfontosabb, hogy mennyit kereshetek, meg nem is biztos, hogy többet ér, amit ott kapok, hiszen Japán a világ legdrágább országa, ezért kiadásom is több lesz. Alapvetően a kíváncsiság motivál.
– Hogyan látja, mennyit ért el eddigi külföldi pályafutása során?
– Nevet szereztem magamnak.
– Itthon is ismerték.
– Sajnos csak egy szűk körben. Olaszországban viszont az utcán is sokan megismernek, ott a röplabdának kultusza van, egy-egy városban roppant népszerűek a játékosok. Olyannyira, hogy nem tudok úgy elmenni vacsorázni, hogy ne kelljen ismeretlenekkel fecsegnem egy kicsit.
– Az olaszokra azt mondják, lazák, megbízhatatlanok, bohémek. Ez nem éppen az ön világa.
– Egy dolog az előítélet és egy másik, hogy az olaszok kedves, melegszívű, vidám emberek, akik nagyon tudnak szeretni. Ez az én világom, nem véletlen, hogy a családommal olyan jól éreztük magunkat Olaszországban, hogy mindenképpen szeretnék visszatérni. Gondolja csak el, majdnem annyi barátra tettem szert ott, mint itthon.
– Szóval, megfogta Olaszország.
– Meg, de az igazi otthonom ezzel együtt mindig Kaposvár lesz. A város közelében vettünk egy családi házat, egy-egy szezon végén már nagyon várom, hogy hazaérjünk.
– Sokat változott az elmúlt tíz esztendőben?
– Talán egy kicsit igényesebb lettem. Például minden terméken megnézem, van-e benne tartósítószer, mert igyekszünk természetesen élni. Alapvetően csak apróságokban változtam.
– Van, amiben hajlíthatatlan?
– Maximalista vagyok. Ebből nem vagyok hajlandó engedni.
– Megbocsásson, de nem tartozik a fiatal játékosok közé. Mennyi ideig maradhat még a legjobbak között?
– Mindig igyekeztem sportszerűen, tudatosan élni, ezért úgy érzem, még négy-öt jó évem lehet.
– És ha abbahagyja?
– Marad a röplabda. Ehhez értek, ezt szeretem. Forliból például már megkerestek, hogy ha visszavonulok, legyek náluk edző. Ez persze még odébb van, lehet, hogy akkor éppen nem is lesz aktuális a hívásuk.
– Az fel sem merül, hogy itthon segítsen a sportágnak?
– Dehogynem! A szövetség elnökének van egy szimpatikus elképzelése, ami érdekel, de még korai beszélni róla. Egyébként, amivel tudom, jelenleg is segítem a magyar röplabdát. A nyáron feladóiskolát tartottam a Testnevelési Egyetemen, és összeállítottam egy anyagot, ami felkerült a szövetség honlapjára.
– Ütőként feladóiskolát tartott?
– Feladóban van a legnagyobb hiány itthon, itt a legnagyobb a lemaradásunk. Ütőként szinte mindent tudok, amit tudni kell, de az előkészítés más műfaj. Be is iratkoztam Olaszországban egy tanfolyamra, nem volt olcsó, de úgy érzem, megérte áldozni rá.
– A kilencvenes évek elején, amikor külföldre szerződött, a nemzetközi mezőnyben nem becsülték túl sokra a magyar játékosokat. Ezt nyilván hátrányt jelentett önnek.
– Aki elöl megy az őserdőben, aki csapást vág, annak mindig sokkal nehezebb a dolga, mint a követőinek. Ennek ellenére mindent elértem, amire vágytam, sőt még egy kicsit többet is, hiszen az Aranylabdára gondolni sem mertem. Külföldi játékost Olaszországban ennél nagyobb elismerés nem érhet. Talán a válogatottal szemben van némi adósságom, de a következő négy-öt évbe még sok minden belefér.