Veszély

Még semmi sem biztos, de a veszély él. A programbizottság azt javasolja, hogy a 2008-as pekingi olimpia műsorából hiányozzék – többi között – az öttusa és a kötöttfogású birkózás. Az a legtermészetesebb, hogy az érintettek tiltakoznak, fölháborodásuk határtalan. Nyilatkozat követ nyilatkozatot, rendre elmondják, hogy egyszerűen szörnyű, amit a NOB csinál, nem érdekli a múlt, fittyet hány a szép hagyományokra, csak azt nézi, hogy mely sportágakra kíváncsiak az emberek, s melyekre nem.
Öttusában és birkózásban mi is roppant sikeresek voltunk eddig az olimpiákon, ezért aztán a mi kutyánk kölyke mindkettő, így szent meggyőződésünk lehet, hogy már maga a javaslat is sértő. Méltánytalan. Megalázó.
A hivatkozási alap mindkét esetben az, hogy az idők kezdetétől műsoron lévő versenyekről van szó, az lenne a legkevesebb, hogy a NOB minden eszközzel ápolja a hagyományokat. Ehelyett azonban csak azt nézi, hogy mit diktál a piac.
A nosztalgiától magam sem vagyok mentes (enyhén szólva), ám illendőbbnek tartanám, ha az öttusa és a birkózás elöljárói siránkozás, vádaskodás helyett azon gondolkodnának, hogyan juttatták el idáig a sportágukat (érdekes: az atlétikát senki sem akarja törölni). Azzal ugyanis sem az öttusázók, sem a birkózók nem dicsekedhetnek, hogy a versenyeikre hónapokkal előtte jegyet kell rendelni, s hogy egy valamirevaló sportkedvelő álmából fölkeltve is fújja a szabályokat, a lebonyolítás menetrendjét. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szerzett jogoktól fosztják meg az embert, ám akármennyire is sértő lehet egy-egy diktatórikus döntés, logika mindig van mögötte, megengedem, néha hamis.
Esetünkben azonban szó sincs hamisságról. Az olimpiákon a nívós versenyek mellett fontos az is, hogy a rendezők üzletileg is megtalálják a számításaikat. Arról nem beszélve, hogy a versenyző, miközben mindenre képes azért, hogy olimpiai bajnok legyen, egzisztenciálisan nem jár rosszul, ha sikerrel jár. Legyen elég csupán arra utalnom, hogy a nemzetek ma már világszerte nyilvánosságra hozzák, hogy mekkora pénzjutalom jár az olimpiai dobogó első, második vagy harmadik fokáért.
Amikor az öttusa és a birkózás olimpiai sportág lett, ilyesmiről még szó sem lehetett. Amatőrök vetélkedtek egymással, s csupán a dicsőség volt a tét. Pénzről nem beszéltek. Azóta fordult a világ, a földkerekség bevett szórakoztatóipari ágazata a sport. Sok pénz van benne. Főként ott, ahol az érdeklődés kimagasló. Az öttusa és a birkózás híján van ennek, így aztán kihullhat a piac diktálta rostán. A múltjuk több mint dicső, ám ha csak rá hivatkozhatnak, akkor az lenne a legkevesebb, hogy a versenyzőik ugyanazt az életformát folytassák, mint a nagy elődök. Sportoljanak amatőrként, csak a saját kedvtelésükre, megelégedvén a dicsőséggel. Forgassák vissza teljesen az idő kerekét.
Mert félig semmit sem érdemes csinálni.