Aki középre pöckölte a labdát

-LABDARÚGÁS-

Hélia Szálló, hétköznap délelőtt. Nagy a nyüzsgés, a jövés-menés. Ismerős arcok tűnnek fel, sok hajdani sportember keres itt magának kikapcsolódást, felfrissülést. Rendszeres vendég az uszodában Machos Ferenc, a középcsatár. Pontosan érkezik. Pontosan kellett érkeznie akkor is, ha jobbról vagy balról kapta a labdát.
– Hogy van?
– Azon kívül, hogy túl vagyok a harmadik térdműtétemen, utána meg egy szívoperáción, köszönöm… (A „jól”-t nem mondja ki.) Rendszeres életritmusról azóta nem beszélhetek, amióta abbahagytam a játékot. Valamikor mindent az határozott meg, hogy vasárnap meccs lesz. Még a vasárnapi ebéd is mindig ugyanaz volt: erőleves, natúrszelet, kompót. Aztán egy ideig azt éreztem, amit a versenylovak érezhetnek, ha nem viszik ki őket az istállóból. Tizenöt évig esztergályosműhelyem volt, az is egyfajta életritmusnak számított, de mára minden elmúlt. Maradtak az emlékek.
– Az egyszerű, tatabányai srác emlékei…
– Huszonegy éves voltam, amikor 1953-ban bekerültem a világklasszis játékosok közé. Sokáig nem tudtam úgy viselkedni, olyan simulékony lenni, ahogy illett volna. Hogy mondjam… Paraszt voltam sokáig, itt nincs mese. Közöttük tanultam meg beszélgetni, késsel, villával enni, nekik köszönhetem, hogy külföldre kijutottam. Hogy lettem valaki.
– A nagy Honvédból kik élnek még?
– Isten tartsa meg őket: Grosics, Faragó, Rákóczi, Bányai, Puskás – és én. A jobb szárny már nincs közöttünk. Milyen szomorú, ma nem lehet itthon jobb szárnyakról, bal szárnyakról beszélni. Sajnálom szegény Tökölit a Ferencvárosban, ott toporog az öt védő között egyedül… És próbálkozik. És csoda, hogy gólt tud lőni. Annak idején középkezdéskor azt mondta Kocsis: „Passzold ide, indítom Puskást!” Öcsi azt mondta: „Ide nekem, indítom a Bolondot, tudja, a Czibort!” Később, amikor már nagy gyakorlatom volt, középre pöcköltem a labdát, s amelyik előbb ért oda, az adta tovább.
– Egyszer azt mondta, 1956-ig az önzetlenség volt a titok.
– Így is volt. Ha vezetett a csapat, a játékosok rivalizáltak, ki rúgja a gólt. Ha égett a ház, Czibor az ötösön mentett. Sokat merítettem belőlük a későbbi évekre. Én megsértődhettem, de ezzel senki sem törődött. A Kinizsi ellen játszottunk a Népstadionban. Húsz méterre a kaputól, a balösszekötő helyéről szabadrúgás következett. Egymást lökdösték, hogy ki végezze el, odaugrottam én és külsővel rászúrtam. Nekem estek. Közben a labda kikötött a hálóban. „Na látod – mondták –, miért nem szóltál, hogy bemegy?” Kibérelt páholy volt a szabadrúgás, a tizenegyes, a szöglet.
– Hatalmas erejű, pontos lövései mindig veszélyt jelentettek.
– Salgótarjánban játszottunk. A hazaiaknál Oláh Géza védett. Húszról eleresztettem úgy rendesen, de megfogta a kapus. Mentem közelebb, de akkor is megfogta. Ott mondta nekem Öcsi először, hogy: „Rúgd a szeme közé. A lényeg az, hogy nagy erővel menjen kapura. Akkor aztán vagy lecsúszik és bemegy, vagy ha mégsem, akkor ott vagyunk mi, és betesszük.” Manapság húsz perc is eltelik anélkül, hogy kapura menne egy lövés. Hát hogyan akarnak így gólt elérni?!
– Ki hiányzik a legjobban?
– Az apám és az anyám. Az apám mindent összegyűjtött, amit írtak rólam. „Nagy ígéretek voltak – írták rólam és Tichy Lajosról –, ma állócsillagok.” Akkor voltunk a csúcson. Néha azonban bosszantott, amit összefirkantottak. Másfél évig zsinórban azt olvashattam a sportújságban, hogy „Machos jól illeszkedett be a Honvéd csatársorába”. Vagy: 1955. június 11-én a Dózsa ellen játszottunk, és 1-4 után 6-4-re fordítottunk. A másik oldalon Szusza vezényelt. Bírálat: „A Bp. Honvéd csatársorában egyedül Czibor játszott jól, a többiek gyengék voltak.” Kérdezem: ezek az urak mit írnának ma? Még egy jellemző vélemény: Farkas négy gólt rúgott a franciáknak, és másnap azt olvashatta a sportlapban: „Farkas a négy gólján kívül nem csinált semmit.”
Dohog, de ismét csillog a szeme. A múltról beszél, de ismét kapura tör. Vagy ül a ringlispílen? Ha lekéste a kényszerítő passzt, ráförmedtek: „Miért nem vagy elöl?” Ha jól ment elöl, megkapta: „Miért nem mégy hátra?”
– Köztudott a rivalizálása Tichy Lajossal.
– Tichy tudását a legmesszebbmenőkig elismerem, de a kombinatív játékban én voltam a jobb. Úgy érzem, ha baj volt, Kocsis és Puskás velem szeretett inkább játszani. Előfordult, hogy már Lajoson volt a dressz, és le kellett venni róla.
– Hetvenévesen mi maradt fontos?
– A család. Jó gyerekeim vannak, s ez örömöt ad.
– A barátság?
– Egykori játékostársam, Ihász Kálmán, olyan, mintha a testvérem lenne. Bányai Nándi és Faragó Lajos barátsága is nagy ajándék.
– Milyen a mai futball?
– Jaj… Ez a magyar változatnak szól. Általában két dolog zavar: az egyik az, hogy gyilkos mérkőzéseket láthatunk, melyek során a játékosok nem kímélik egymást. Sokszor olyan egy-egy belépő, hogy azt érzem, a másik aligha fog felállni, de az esetek többségében mégis feláll. Aztán ott az eszeveszett féktelenség és extázis, ami a gólokat kíséri. Tudom, hogy milyen nagy dolog a gól, de ez a cirkusz túlzás.
– Ha egy kívánsága teljesülhetne, a futballra vonatkoztatva mi lenne az?
Lehajtja a fejét, csend ereszkedik körénk, majd lassan rám emeli a tekintetét, és elcsukló hangon mondja:
– Még egyszer abban a Honvédban játszani… Egyetlen mérkőzésre kimenni a stadionba, és kiszolgálni a telt házat.
És tele lesz a szeme könnyel.