Rudi bácsi

Biztos vagyok benne, hogy a Vasas futballcsapatának vezetőit legfeljebb az udvariasság szintjén rázza meg, hogy Illovszky Rudolf vette a kalapját, és hátat fordított a Fáy utcának. Nem lehet másként, hiszen az utóbbi esztendőkben világmegváltó tervekkel érkező pénzes emberek (tehát nem pénzemberek, mert az komoly titulus) szorgoskodása egyértelműen utalt a múlt száműzésére. Emlékszem, amikor a mostanit megelőző gazda betette a lábát a pályára, meglepve tapasztaltam, hogy Rudi bácsi a meccsek szünetében magányosan ül a lelátón, és a távolba merengve várja a folytatást. Korábban mindig körbevették, hallgatták őt az emberek (okkal, ez is fontos), ám a citált időszakban már nem. Kétségtelen, mindez apróság, ám jellemző tünet.
Főként akkor, amikor a Vasas elképesztő mélyrepülésbe kezdett, olyannyira, hogy ma már a másodosztályban is csak középcsapat.
Törvényszerűen történt így, hiszen ha valahol egy edző úgy készül fel a mérkőzésekre, hogy fogalma sincs, a lefújás után megmarad-e a posztján (Komjáti András), vagy akkor sem számíthat semmi jóra, ha tényleg alkot, s kiderül a rátermettsége (Bozsik Péter), nincs értelme semmin sem csodálkozni.
Sem azon, hogy eltűnt a futballtérképről egy nagy múltú csapat, sem azon, hogy búcsút intett az az ember, akiben egymagában több vonzalom van a klub iránt, mint a fizetett alkalmazottakban együttvéve.
Nekem ne mondja senki sem, hogy a profivilág már ilyen, meg hogy ma már csak a pénz számít. Az első axiómára jó példa Gerd Müller esete a Bayernnel. Aligha mondható, hogy Münchenben nem számít a pénz, s persze az sem merül fel, hogy ne lenne arrafelé profi vezető, edző és játékos egyaránt (ide nekünk az ügybuzgalmuk tíz százalékát!). És mégis. Amikor az egykori gólrekorder Müller élete válságba jutott, s az itallal szorosabb barátságba került, mint korábban a labdával (istenem, micsoda kötés!), azok nyúltak a hóna alá, akik akár egy kézlegyintéssel el is intézhették volna őt gyengeségéért. Franz Beckenbauer, Uli Hoeness és a többi volt társ. Találtak neki elfoglaltságot a csapat körül, kirángatták a gödörből, ami azért elmond egyet s mást a kőkemény profik érzelmeiről.
Illovszky Rudolf, aki ugyebár iskolát, hagyományt és nem utolsósorban (bajnok)csapatokat teremtett a Fáy utcában, nem szorult, nem szorul rá arra, hogy mások rángassák ki a gödörből, neki tartása van (ha egyáltalán értik a mai urak, miről is beszélek). Ezért mondott fel. Azt viszont elvárhatja, hogy mindenki, aki közelebbi, ne adj’ isten üzleti kapcsolatba kerül a Vasassal, a földig hajolva megemelje a kalapját előtte.
Ez a legkevesebb.
A komoly pénzforgatók persze rám süthetik, hogy szerelmes vagyok a múltba, fikarcnyi érzékem sincs a jelenhez, amikor ugyebár már más a világ, az érzelmekből képtelenség megélni. Amikor a szív nem divat (legfeljebb Valentin-napon, akkor viszont kötésig járunk benne). Elfogadom. Arra viszont felhívnám a figyelmüket, hogy a Vasas-pályát ma Illovszky-stadionnak hívják.
Valentin-napon innen és túl – mindig.