Hideg van

Sok öröm a lassan-lassan véget érő esztendőben sem érte azokat, akik még figyelnek a honi futballra, ám az aligha állítható, hogy a siralmas helyzetért a szövetség elöljárói a felelősök. Pontosabban Bozóky Imre, az elnök.
Miért kellene éppen neki elvinnie a balhét, csak azért, mert úgy hozta a sors, hogy a játék, a sportemberi lét, a biztos anyagi háttér hiányzik nálunk az elitben, s ha már csak az elfogultság viszi a lelátókra az embereket, nem a látvány (közhellyel: a futball varázsa), akkor a sportágban uralkodó különféle intézményekben látják a bajok okát.
Legyen szabad megemlítenem, hogy a hatvanas esztendőkben, amikor még igazi klasszisok öltöttek mezt hétről hétre, amikor Albertet, Sándort, Göröcsöt, Tichyt, Sipost, Mátrait, Mészölyt (és a sor folytatható, tudnám is napestig) láthatta a publikum, senkit sem érdekelt, ki áll a szövetség élén, meggyőződésem, hogy tíz emberből nyolcnak fogalma sem volt, hogy hívják az elnököt, mi a neve a főtitkárnak.
Akkoriban gólokról és cselekről beszéltek az emberek.
Manapság a hivatalról – ligáról, szövetségről, fegyelmi bizottságról – szól a mese, s azonnal beugrik a változásra vágyóknak, hogy le kell váltani az első embert, és akkor minden másképpen lesz. Hogy nem a posztokon kéne csereberélni, hanem inkább edzeni kellene és gazdálkodni, az csak keveseknek jut eszébe.
Érthetően, a munka fárasztó.
Visszatérve a lényeghez, Bozóky Imre levelet kapott, amelyben egykori ellenlábasa, bizonyos Kovács István szólítja föl arra, hogy vegye a kalapját. Hagyjuk a moralitást, s ne foglalkozzunk azzal, mennyire vall jó ízlésre, ha egy – a szavazásban vesztes – (ön)jelölt tolja magát az előtérbe az őt legyőző kárára, szorítkozzunk a tényekre.
Kovács úr szerint azért kell(ene) elbujdosnia Bozókynak, mert az elmúlt három esztendőben nem javult a magyar futball helyzete, a profi klubok anyagi gondokkal küszködnek, kétszer pályáztunk az Európa-bajnokság megrendezésére, s kétszer buktunk el, mi több, a válogatott képtelen volt kiharcolni a világbajnoki szereplés jogát.
Nos, a szövetség mindenkori elnökének sok köze nincs ahhoz, le tudja-e venni, képes-e továbbadni a labdát a jó pénzért ügyetlenkedő ifjú, ezt szögezzük le axiómaként. Meg azt is, hogy a magyar futball hanyatlása évtizedek óta tény, így aztán a hetvenes évek elejéig visszamenőleg lemondhatna az összes volt szövetségi elnök. Világbajnokságon utoljára a múlt század nyolcvanas éveiben jártunk (értsd: mentünk és jöttünk), az Európa-bajnokság megrendezéséről pedig éppen úgy fölkent küldöttek szavaztak, mint annak idején arról, hogy ne Kovács István, hanem Bozóky Imre legyen az elnök. Akinek egyébként abba sincs beleszólása, hogy az üzlethez valóban értő emberek diktálnak-e a kluboknál.
Így aztán elegendő lett volna simán lemondásra fölszólítani Bozóky Imrét, mindenfajta érvelés nélkül, indoklás nélkül csak annyit hozzátenni, hogy „én szeretnék lenni az elnök”. Ez sokkal érthetőbb és világosabb, mint a levélben szereplő általánosságok.
Egyébként hideg van, a futballban téli szünet, a holtidénybe pedig sok minden belefér.
Megjegyzem, a gondolkodás is beleférhetne.