Úgymond

Mindennek van határa – azaz semmit sem szabad túlzásba vinni. Ez jutott az eszembe, miközben a legutóbbi, malajziai Forma–1-es futamot kommentáló riportert hallgattam, aki nyakra-főre használta az „úgymond” kitételt – teljesen feleslegesen. Azt sejtetve, hogy igényességre törekszik, az ellenkező hatást érte el vele.
Azt mondta például, hogy „a tizenegyedik helyről úgymond, fog rajtolni…” A továbbiakban pedig: „A pofozkodásnál, úgymond, ő győztesen került ki”; „Még nincs közelségi (?) előzésben, úgymond”; „Az edzés megzavarja, úgymond, a mezőnyt”; „Az előző versenyen is állt, úgymond, a zászló”; „… veszítette el, úgymond, a vezető helyét”; „Nem lehet annyira elhúzni, úgymond…”; „Minden szerelő, úgymond, be van drótozva”; „Na és most, úgymond, mielőtt kispriccelné, iszik belőle…”
Legjobb beszédtanáraink egyike, Fischer Sándor már évekkel ezelőtt szóvá tette, hogy az „úgymond” túlontúl nagy karriert kezd befutni. Még egyszerű parasztemberek is gyakran élnek vele nyilatkozataikban, mert hallják a rádióban, a televízióban. Fischer szerint „úgymondot csak akkor lehet használni, ha valakit szó szerint idézünk”. Hol vagyunk már ettől!
A XX. század végéig az „úgymond” lappangott a magyar nyelvi műveltségben, bár Arany János és Petőfi Sándor is használta. Aztán egy újfajta vírusként erőre kapott és elterjedt, noha a magyar széppróza gyakorisági szótára (1989) nem is tartalmazza e szavunkat. Kezdetben irodalmiaskodó, gunyoros jelentésű mondatszóként tűnt fel, de ma már a legkülönbözőbb szavak és kifejezések helyett, szövegösszefüggésekben jelenik meg. „A levegő, úgymond, beszennyeződik”; „az élmény, úgymond, nagyon nagy”, és hogy a Forma–1-es futam közvítéséhez térjek vissza: „Megcsúszni is joga van, úgymond…”
Azok közé tartozom, akik állítják: nyelvünket súlyos veszedelem fenyegeti, stílusunk tisztasága, szabatossága, magyarossága a mélypontra süllyedt, már-már a bomlás, az elfajulás jeleit mutatja. A média egyik-másik riportere pedig egyenesen bűnt követ el, amikor maga is a rombolók közé téved. A baj azonban az, hogy sem a rendező, sem a szerkesztő nem teszi szóvá, amit hall! Így aztán van miért boszszankodnunk. Bárczi Gézától tudom, hogy Finnországban évizedeken keresztül működött egy nyelvi lektor a lapok, a rádió és a televízió mellett, aki nyelvi szempontból felelős volt minden szövegért, beleértve a hirdetéseket is. Ettől mi, „bocsika”, de nagyon messze vagyunk. Meg aztán „hoppácska!”, „beszélek már összevissza…”
Ezek az idézőjelbe tett kitételek is a szóban forgó közvetítés során hangzottak el. Aligha hihető, hogy a nézővel, a hallgatóval jópofáskodni kellene, inkább alázattal visszaadni azt, ami egy-egy eseményen történik. Ajánlom többek figyelmébe Reményik Sándor szavait: „Vigyázzatok ma jól, amikor beszéltek, / és áhítattal ejtsétek a szót, / a nyelv ma néktek végső menedéktek…”