A legendárium egy régi futballista szemével

-LABDARÚGÁS- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fedezetpárja a Honvédnak: Bozsik és Bányai. A százszoros válogatott 25 éve halott (május 31-én távozott az élők sorából), Bányai Nándor azonban most ünnepelte 75. születésnapját. Ez éppen elég ok volt, hogy felkeressem Üllői úti lakásában.

A hosszú gangon elém jött, a fülledt melegben kék és zöld csíkos mezben fogadott. Egy hajdani Wekerle-telepi srác, nagy idők tanúja, a Kispestben balszélső, jobbszélső, végül – véletlenül – balfedezet, aztán az is maradt, ameddig futballozott. Sokszoros B válogatott. Csak kétszer fért be a nagycsapatba. Abba a válogatottba egyáltalán befért valaki? A pályafutása végén edző lett vidéken, 1962-től 1968-ig a Honvédnál, néhány évig külföldön, majd újra itthon. A vonásai a régiek, dacára, hogy meghízott, s hogy megviselte a sok betegség. Ami viszont szomorú: keserűbb lett, és sok esetben már csak legyint.
– Feltűnik még néha Kispesten?
– Igen, kimegyek. De van, amikor félidőben otthagyom a mecscset. Valamikor ez elképzelhetetlen volt! Persze, nemcsak nálunk van ez így. Sándor Csikar is elküldi őket valahová, aztán hazamegy. A játékosok pedig megsértődnek. Hiába no, önérzetesek… Kispesten nincs béke a régi futballisták és a maiak között. Az öreg szurkolók pedig azt mondják: „Szégyen, hogy ilyen indiánok játszanak azon a pályán, ahol egykoron Puskás és Bozsik futballozott.”
– A régi csapatból ki él?
– Kevesen vagyunk. Rákóczi, Puskás, Cserjés Pista és én. Öcsivel három héttel ezelőtt Kispesten találkoztam. Bement az öltözőbe, duma így, duma úgy, ahogy ő szokott, mesélte a csapat régi játékosa, Szurgent Lajos, aztán kibóklászott, ezek közül pedig valaki odavágta: „Ki volt ez a vén f…?”
– Ez is magyarázat a hazai viszonyokra.
– Teljesen megváltozott az élet. Ma már elképzelhetetlen az a korszak, amelyben minden volt a labdarúgás, a labda. A Fradinak meg 14 kölyökcsapata volt. Ma kettő van. És ők sem kapnak mindig placcot. Mert a legnagyobb gond az, hogy kevés a játék, amely magával hozza a tempót, a megszokottságot, az iramot. Az Arsenalnak a stadionon kívül hat pályája van, ahol a gyerekeket is hagyják futballozni. De említhetem bármelyik nagy klubcsapatot.
– És az erőnlét?
– A speciális erőnlét hiányzik. Amikor a sokadik alkalommal is ugyanazzal az erővel vágnak neki a húszméteres sprintnek. Nálunk lézengenek a játékosok a második félidőben. Pályafutásom végén, 1961-ben azt mondták: két-három éven belül rendbe lehet hozni a magyar labdarúgást. Negyven éven belül sem sikerült!
– A sok legenda között találni egy ilyen mondatot is: „Puskás sem tréningezett rendesen.”
– Az öreg sváb (Puskás édesapja, Purczeld Ferenc – a szerk.) azt mondta: „Találkozunk négy órakor a pályán.” De már fél kettőkor kint voltunk, és váltakozva három-három játékossal meg egy-egy kapussal elkezdődött a dribli. És nemegyszer előfordult, hogy edzés után Öcsi még két órát kapura lőtt. Ez is a legenda tartozéka.
– Meg a nagyszerű fedezetpáros.
– Tudomásul vettem, hogy az egyik fedezetnek a védekezés a dolga. Cucu mehetett csalinkázni. A csapat megszokott játékrendszerében mindenkinek megvolt a feladata. Bozsikot kitűnő tempóérzéke, rugalmassága segítette. Ha felvitte a labdát, a többiek úgy helyezkedtek, hogy jó helyre passzolhasson tovább. A Honvéd stílusa ösztönösen alakult ki, majd vált tudatossá. Később jöttek a keresztlabdák; Cucu Puskásnak, én Kocsisnak. Abban az időben sokkal több lehetőségünk volt játszadozni, mint ma. Az ember ember elleni küzdelem nem volt ennyire kiélezett.
– Egy időben a Honvéd Baráti Kör titkárságát is vezette.
– Tíz-tizenöt gyereket mindjárt kivágtam a soraikból. Így kezdtem. Aztán négy-öt évig csináltam, de azt sem mondták, hogy köszönjük.
– Hogyan emlékeznek majd Bozsikra?
– Négy csapat részvételével egy Bozsik-torna szerepelt a programunkban, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltük. Faragó és Rákóczi például állandó kispesti pályabelépőt sem kapott, s emiatt megbántódtak.
– Jogosan! Czibor Zoltántól tudom, hogy például a Barcelona futballistáinak életük végéig kijár egy ülőhely a klub pályájának nézőterén.
– A magyar válogatott mérkőzéseire én sem kapok ingyenjegyet! Így aztán nem is megyek ki, mert 54 ezer forint a nyugdíjam, a feleségemé meg 35 ezer. A gyógyszermennyiség pedig már-már lavórnyi. Ami a Bozsik-évfordulót illeti: azért most összedobunk egy koszorúra, és május 31-én a régi haverok, a játszótársak kilátogatnak majd Farkasrétre.
– Milyen cigarettát szív?
– Oroszt. A feketepiacon szerzem be. Ez hasonlít legjobban a Symphoniához, amit egész életemben szívtam, s az orvosi tiltás ellenére sem tudom abbahagyni.
Már zakatol velem a metró a szerkesztőség irányába, amikor eszembe jut egy népstadionbeli emlék: Bányai megsajnálta Czibort, mert Puskás levegőnek nézte 1956 májusában, a Dorog elleni mérkőzésen. Czibor góljával 1-0-ra vezetett a Honvéd a második félidőben. Bányai át akarta emelni a labdát Puskás feje fölött, hogy a balszélső elindulhasson a kapu felé. Puskás azonban felugrott, és kézzel lehúzta. Szabadrúgás következett a Dorog javára. Czibor kiszólt Kalmár Jenő edzőnek: „Mikor küldi le ezt a vén …t?” „Nem kell engem leküldeni – mondta Öcsi –, lemegyek én magam is.” És elhagyta a pályát… Czibor vezérletével, Kocsis és Czibor újabb góljával 3-0-ra nyert a Honvéd. Az öltözőben Puskás a kezét nyújtotta: „Gratulálok!” – mondta. „Ha korábban lemész, még rúgok kettőt” – válaszolta Czibor.