A zseniknek nem elég a 90 perc

Tegnap este Manchesterre, az Old Trafford stadionra figyelt a futballvilág. Ebben a stadionban rendezték meg a Bajnokok Ligája döntőjét, amelybe, 2000 után ismét, egy nemzetbéli csapatok kerültek. Három éve spanyol házidöntő volt a Real Madrid és a Valencia között, ezúttal pedig az olasz labdarúgás két reprezentánsa, a Juventus és a Milan jutott el a hosszú küzdelemsorozat végéig. Egymás ellen vívhatták a finálét a teltházas arénában.

-LABDARÚGÁS-
Sokaknak nem tetszett, hogy egy ország csapatai találkoznak a döntőben, s ebben lehet is némi igazság, mert valóban „úgy illene”, hogy egy nemzetközi kupa elnyeréséért két nemzet bajnoka lépjen pályára. Hogy ez mégsincs így, annak több oka van. Alapvetően az, hogy Európa néhány országa, így a két döntősé is, állva hagyta a kontinens nagyobbik felét, s elvitathatatlanul nagyobb eséllyel kezdik meg a mérkőzéssorozatot, mint a kicsik, vagy a még nem egészen nagyok bármelyike. Hozzátéve rögtön: a sikereikben, a futballtudáson túl, természetszerűleg nagy szerepet játszik a kiváló pénzügyi háttér is. Így aztán a végére, a májusi döntőre általában a négy nagy – Anglia, Németország, Spanyolország és Olaszország – labdaművészei maradnak állva. Más országból legutóbb a holland Ajax jutott el a fináléig, s ez sem tegnap volt. Immáron hét éve, hogy a most is érdekelt Juventus elvitte előlük a BL-serleget.
A közel ötvenezer olasz szurkolót, meg a labdarúgás nagy eseményei előtt mindig fejet hajtó angolokat kevésbé érdekelte, hogy egy országot képviselő játékosok futnak ki a tökéletesen előkészített gyepű Old Trafford stadionba. Mint rendesen, telt ház volt, s amikor a német fogorvos, Markus Merk – aki eddigi pályafutása csúcsának is nevezheti, hogy „megkapta” a döntő sípját – elindította a játékot, 62 295 néző várta feszülten, mi történik a kontinens futballünnepén, a 49. BL- (korábban BEK) döntőben.
A „házigazda” – mert a sorsolás folytán az egyik azzá lett – Juventus a következő összeállításban kezdte a játékot: Buffon – Thuram, Ferrara, Tudor, Montero – Camoranesi, Davids, Tacchinardi, Zambrotta – Del Piero, Trezeguet. A Milan kezdő tizenegye: Dida – Costacurta, Nesta, Maldini, Kaladze – Gattuso, Pirlo, Seedorf – Rui Costa – Sevcsenko, Inzaghi volt.
A mérkőzés úgy kezdődött, ahogyan egy kupadöntő szokott. Azt kellen írni, hogy „ismerkedtek egymással” a csapatok, ez azonban nem lehet igaz, hiszen mind a huszonkét labdarúgó tökéletesen ismeri egymást. Ez azonban kupameccs, kupadöntő, minden más… Ennek a jegyében aztán az első fél órában alig-alig forogtak veszélyben a kapuk, csupán Sevcsenko lesgólja jelenthetett izgalmat a 10. percben. Az utolsó tízben aztán már igazi focit is láthattak a nézők. A 38.-ban Pirlo centikkel lőtt a Juve kapujának jobb alsó sarka mellé, majd jött az ellenfél. Előbb Del Piero, majd Zambrotta hagyott ki nagy helyzetet, miközben csapattársuknak, Tudornak véget ért a finálé. Meghúzódott, Birindelli állt a helyére. A félidőt jelző sípszó előtt még Kaladze veszélyeztette Buffon kapuját, de az állás nem változott, így olaszos eredménnyel, 0-0-val vonultak az öltözőbe a csapatok.
A második félidő elején előbb Montero, majd a Milan védője, Maldini igazolta, hogy jó feje van. Az előbbi kapufára fejelt egy labdát, a másik pedig alig mellé. Az iram, ha lehet, tovább fokozódott, ez azonban a kapuk előtt csak helyzetekben, a mezőnyben pedig gyönyörű megoldásokban mutatkozott meg, a hálók érintetlenek maradtak. Egészen a 90. perc végéig, ami azt jelentette, hogy a két zseniális futballcsapat az alapidőben nem tudta eldönteni melyikük vitrinébe kerülhet a BL-serleg.
(A hosszabbításra lapzárta után került sor.)