Elvist ne!

LELÁTÓ

Semmi sem az, aminek látszik; régóta jellemző ez a magyar futballra, így aztán magától értetődik, hogy a bundával sincs ez másképpen. Olyan, mint a focink: az is, meg nem is az.
Ami a játékot illeti, régóta tudjuk, hogy látszólag valódi sportágról van szó: léteznek klubok, kiírják a bajnokságot, a csapatok a program szerint pályára lépnek, a forma tehát stimmel. Aztán elkezdődik a soros meccs, kiderül, a mi játékunk csak alakilag ugyanaz, mint amelyik hétről hétre meghódítja a világot. A gyakorlatban élvezhetetlen.

Ugyanez a helyzet a bundával is. A fehérváriak följelentettek, a liga négy futballistától megvonta a játék jogát, a kispesti Hamar, a fehérvári Pomper, Tóth és Némedi urak egy ideig nem labdázhatnak, a rendőrség nyomoz, az illetékes sugall („Lesz még itt meglepetés…”), csak éppen a tényekről nem lehet tudni semmi bizonyosat.

Pedig milyen szépen indult… A becsületükre (nyilván) büszke fehérvári futballisták jelentik mesterüknek, hogy megkeresték őket Kispestről, az edző továbbadja a hírt a tisztaságra szintén igen kényes elöljáróknak, akik őszintén fölháborodva értesítik a ligát.
A liga lép, fölfüggeszt, a kívülálló reménykedik, hogy végre egyszer gyorsan a végére járnak az ügynek, a kör bezárul, a bűnös bűnhődik, az élet megy tovább.

Aztán kiderül, hogy nem úgy van az… Mert volt ugyan telefon, de Hamar úrnak pechjére éppen a Vidi–Kispest előtti napon jutott eszébe, hogy vissza kellene kérnie Pomper úrtól egy igencsak értékes CD-t – már hogyne érne sokat, amikor Elvis Presley dalaival van tele. Meg egyébként is szoktak a fehérváriak Hamar úrral fecserészni; miért ne tennék, amikor alig több, mint fél esztendeje még együtt játszottak, a barátság pedig szív – és nem szerződés – kérdése. Pomper úr se mond mást, így aztán a kívülálló csak kapkodja a fejét, hogy akkor minek volt a följelentgetés, miért kellett megmozgatni edzőt, klubvezetést, ligát, rendőrséget, van nekik elegendő dolguk anélkül is, hogy a játékosok az egyik nap így kelnek föl („megkerestek bennünket…”), a másik nap úgy („…és visszakérték az Elvis-lemezt”), hol állítanak, hol tagadnak, hol mismásolnak, de közben persze halálosan meg vannak sértve, hogy nem játszhatnak. Mellesleg, ha meg játszani kell, akkor az a baj; tessenek csak a télen a hidegre, nyáron a melegre hivatkozó mentegetőzésekre gondolni. Mindig az nem jó, ami van, ezt egyébként kivételesen elfogadom, mert ha valami teljesen értéktelen, gagyi, hogyan stimmelhetnének a részletek.

Csak azt nem értem, miért kellett az egészbe szegény Elvis Presleyt belekeverni, ő aztán végképp nem szolgált rá, hiszen tehetséges volt, értett ahhoz, amit csinált, ráadásul még a közönség is bolondult érte.
Ő itt a vesztes, higgyék el nekem!