Elchétől Párizsig

Futballban egyértelműen Samuel Eto’o volt az elmúlt hét hőse, pedig nem tett semmi mást, csak azt, amit tennie kellett. Szombat éjjel még Elchében spanyol kupagyőzelmet ünnepelt csapatával, a Mallorcával, okkal vitte a prímet az örömben, elvégre a Recreativo elleni meccsen lőtt két gólt, és kiharcolt egy tizenegyest. Alig telt el néhány óra azután, hogy kameruni zászlóval a vállán tiszteletkört futott a stadionban, máris repülőre ült, és vasárnap hajnali kettőkor megérkezett Párizsba, hogy játszhasson a válogatottban a Konföderációs Kupa döntőjében.
A fináléban a 68. percben becserélte őt a szövetségi kapitány, minden látszott rajta, csak a fáradtság nem, bizonyság rá, hogy szinte azonnal esélye volt a góllövésre a franciák ellen.
Két nap, két mérkőzés, mindez magától értetődik Samuel Eto’ónak, nekem pedig az jut eszembe, mennyire távol vagyunk mi a rá jellemző mentalitástól. Mifelénk ugyanis nem a meccshalmozás a módi, inkább a rápihenés, most hogy jönnek az európai kupameccsek, biztos vagyok benne, hogy az indulásra jogosult magyar csapatok rendre eltolják majd soros bajnokijukat, mondván, csak pihenten van esély a helytállásra. Most nem megyek bele abba, hogy a mérkőzés a legideálisabb terhelés a játékosnak, maradnék annál, ami az elitfutballban és a mi focinkban közös: az eredménykényszer.
A sikerért azonban más és más módon küzdenek meg ott és itt. Eto’o világában a kötelezettség azt jelenti, hogy mindannyiszor bizonyítani kell a játékosnak, ahányszor csak lehetősége van rá, mifelénk pedig ki lehet hegyezni a produkciót egy-egy jelesebb alkalomra, hogy hátha, hátha most majd sikerül. Magyarán: amíg az igazi profifutballban az a fontos, hogy a csapat minél többször mutassa meg, hogy mire képes, nálunk létezik rangsor a mérkőzések között. Ennek még az sem mond ellent, hogy – maradva a spanyol kupánál – a Real Madrid egyértelműen feladta a versenyt, nem a legjobb csapatával meccsezett a Bajnokok Ligája miatt. Nincs itt ellentmondás, mert végül a Real nem nyert BL-t, otthon pedig csak az utolsó fordulóban lett bajnok. Jobb tehát több lábon állni a futballban (is).
Mondható, Eto’o azért sietett vissza Párizsba, hogy társaihoz hasonlóan játékkal emlékezzen meg a csütörtökön, az elődöntőben elhunyt Marc-Vivien Foéról. Meglehet, ez a motívum is benne volt abban, hogy két nap alatt két meccset vállalt, ám erről egy szót sem szólt, tehát magától értetődő volt neki az is, hogy a játékával emlékezik. Arról nem beszélve, hogy az érzelmi megrázkódtatás csak azt erősítheti fel az emberben, ami egyébként benne van. Eto’o esetében azt, hogy a játék mindennél fontosabb, ha úgy hozza a sors, még a gyászra is gyógyír lehet.
A futballista, kérem, nem attól profi, hogy pénzt kap a játékáért.