Rekviem a balatoni uszodákért

Közeleg a Balaton-átúszás napja, amikor várhatóan rengetegen vetik magukat a vízbe Révfülöp és Balatonboglár között, hogy bizonyítsák rátermettségüket, fiatalos lendületüket. Az esemény azonban csalóka képet fest a balatoni sportéletről, mert a vitorlásversenyeket leszámítva – reményeinkkel ellentétben – uszodák sem épültek a tóban.

A napokban archív felvételt mutattak a televízióban: legelső vízipóló-mérkőzésünket a siófoki uszodában, a belső kikötőben. A visszaemlékezők szerint csodaszámba ment, mikor levitték Bárány Istvánt, később Székely Évát, Littomericzki Máriát és a többieket, a valamikori legjobb úszókat. 1945– 46-ban a Magyar Úszóegyesület örökös főtitkára, Pártos Artúr segített Zákonyi Ferencnek, a Balaton történészének, akkortájt még Siófok főjegyzőjének megrendezni a sportversenyeket. Zákonyi adta az anyagiakat, a főtitkár meg vitte az úszókat, a vívókat, a tornászokat. Az uszoda egyébként 1912-ben épült, amikor a kikötő létesült, s attól kezdve minden nyáron a leglátogatottabb hely volt. Egész Siófok fiatalsága tanult meg úszni, kicsi gyerekként magam is versenyeztem ott.
Aztán jött a Mahart-terjeszkedés: bevontatták a javítandó hajókat, az uszodát már nem lehetett használni. Korábban, amikor csak egy műhelyecske állt ott, a német származású Dankl bácsival – mondják, szép lánya volt – kijöttek a gyerekek. Megengedte, hogy délután, a munkaidő után az úszóké legyen az egész terület. A csónakokat átvezették a másik oldalra, és ott állt teljes valóságában az ötven méteres uszoda. Az, hogy a gyerekek gyakorolhattak, pólózhattak, bearanyozta a nyarukat. Rendszeresek voltak a kétezer méteres úszások: a hajó kivitte az úszókat kétezer méterre, onnan indultak, a móló zárlatánál húzták meg a képzeletbeli célszalagot.
Wesselényi Miklós emlékére – Tihany és Füred között – mindig augusztus 19-én rendeztek versenyt. De ez is már a múlt… A Tihany–Füred távot egyébként 1834. július 24-én úszta át először Wesselényi. Óriási tömeg várta a parton. Eötvös Károly írja Utazás a Balaton körül című könyvében, hogy „két szemtanú beszélte el nékem, aki látta, hogy egyszer úri barátainak tréfájára úszás közben meg is borotválkozott a Balatonon. Mennyi képzelet röpködi körül a nemzeti hős ünnepelt alakját. Aki még víznek is úgy tud parancsolni. Magyar ember nemigen adta fejét arra, hogy úszni tanuljon. Halnak, békának, csibor bogárnak való mesterség az”. Aztán változott a szemlélet: minden évben szinte kötelező program lett a Tihany–Füred, másnap, augusztus 20-án pedig Füredről indultak a nagy Balaton-átúszók, csónakok százai kísérték őket, amíg Siófokon partot értek.
Ezek a versenyek csak kevés embert érintettek, napjaink Boglár–Révfülöp viadala is inkább szórakozás, mint tanulás. Nagy szükség lenne arra, hogy sok helyen legyen ötvenméteres uszoda, benn a tóban! Lehetne Füreden, Tihanyban, Almádiban, a déli részen mindenekelőtt Siófokon, Bogláron, Fonyódon, Keszthelyen. Csik Ferenc emlékhelyén igazán kellene.
A tapasztalatok kedvezőtlenek: a Balaton körüli drágaság, a külföldi vendégek elmaradása és sok egyéb tényező miatt uszodák létesítése fel sem merül. Vagy: Füreden és a Balaton több pontján 1945 előtt dívott az evezőssport; a fürdőhelyeken bérelhető csónakok várták a közönséget napestig. Esténként pedig lampionos felvonulásokat rendeztek.
Ma semmi nincs. Pedig – például a balatonfüredi Tagore sétány előtt – milyen nagyszerű lenne evezgetni… De csónakda sincs. Siófokon volt, azt még a Zákonyi család csináltatta, Ferenc öccse, Lajos. A háborúnak nyögjük még mindig az átkait: annak idején a nyilasok minden egyes csónakot felrobbantottak. Aztán jött az államosítás, mindent csak állami módon lehetett irányítani, a balatoni evezőssporttal senki nem törődött. Most van lehetőség, csakhogy a vállalkozók máshol keresik a hasznot.
Pedig Közép-Európában nem akad olyan történeti fürdő, amilyen Füred volt, és amely a nemzet kulturális fejlődésében hasonló szerephez jutott. Ott jöttek össze a legjobb magyarok, ott tanácskoztak a reformkorszak nagyjai – elég csak arra gondolni, hogy Széchenyi István ott indította el a gőzhajózást. Széchényi Ferenc nyaralójában alakították meg a Füredi Társaságot, amelyről a magyar irodalomtörténet is alig tud valamit.
A sportszerű vitorlázás 1866-ban indult, az óriási jachtokon négy-öt, Adriáról származó dalmát matróz szolgált, akik letelepedvén jó magyarok lettek. Mostanság ismét sok a vitorlás a Balatonon, enynyi talán sohasem volt, de a befogadóképesség felét sem teszi ki. 600 négyzetkilométernyi víztükrön elférne sokkal több is. Csak hát – mondják – drága.
Az úszás viszont nem kerül(ne) pénzbe. A legkisebb fürdőhelyen is lehetőség lenne rá. Egy kis deszkázat, amelyről az egyik oldalon a gyerekek beugorhatnának a vízbe, ötven méterrel odébb pedig kimászhatnának. A szerkezetet aztán ősszel kiemelné az üdülőhelyi munkás, a raktárba tenné, hogy a jég össze ne zúzza. Szepezd, Ábrahámhegy és más kistelepülések ne tudnának ilyet csinálni? Dehogynem! Csak akarat kellene, meg kezdeményezőkedv – a hasznot pedig ezúttal nem pénzben mérnénk.
A jó ötleteknek nem csupán szárnyakra van szükségük, hanem futóművekre is – a biztonságos földet éréshez.