Négytizednyire Athéntól

A múlt héten a Budapest Sportarénában rendezett ritmikus gimnasztika világbajnokságon nem szerepelt különösebben jól a magyar válogatott. Sőt… A témát azonban most nem elsősorban ez szolgáltatja, hanem az, hogy az együttes kéziszercsapat hajszállal lemaradt az athéni olimpiáról, s nem sikerült a sportdiplomáciai tranzakció sem. Az olasz Bruno Grandi vezette nemzetközi szövetség annak adta a szabadkártyát, akinek járt: a mieink előtt végzett lengyeleknek.

-TORNA-
A vitatható pontozást követő nap még a reménykedés jegyében telt el. Hátha… Aztán hétfőn, a Nemzetközi Tornaszövetség végrehajtó bizottságának ülésén Forgács Róbert, a magyar szövetség főtitkára, a világbajnokság szervezőbizottságának elnöke már harcot indított a szabadkártyáért, hogy eljuttassa a lányokat Athénba.
– Nem sikerült. Akármennyire is szubjektív sportág a torna, beleértve testvérét, a ritmikus gimnasztikát is, léteznek objektív mércék és vannak szabályok is. Mert valóban nehéz lett volna megmagyarázni bárkinek, hogy vajon miért bennünket támogat a szövetség, amikor egy hellyel hátrébb végzett a csapatunk, mint a lengyeleké.
– Így leegyszerűsítve – bár a pontok és így a tények ismeretében nem nagyon tehetünk másképp – valóban csak gyenge kísérlete lehetett arra, hogy bennünket szeressenek jobban. De talán nem erről, és nem is arról a négy tizedről van szó, amennyivel kevesebbet kapott a magyar csapat, s amennyivel lemaradt így Athénról, hanem az éppen csak elégséges sportdiplomáciánkról.
– Több szó esett erről az utóbbi napokban, mint az elmúlt évtizedben összesen. Ettől függetlenül tény, hogy nem volt magyar pntozó a világbajnokságon.
– Ez is okozhatta, hogy slágertéma lett a diplomácia… S miért nem volt bírónk?
– Az orosz származású Berek Irinát jelöltük, de nem kapott helyet a bírók között.
– Megint csak az marad: miért?
– Már a világbajnokság előtt közölték, hogy orosz és ukrán pontozót eleve nem vesznek számításba, mert a versenyzőik amúgy is esélyesek.
– Berek Irina így csak a partvonalról nézte, mi történik… Mit szólt hozzá?
– Ha valaki, akkor ő igazán tudja, hogyan néz ki a pontozás ebben a sportágban. A történtektől függetlenül állítom, a ritmikus gimnasztika nem halt meg Magyarországon ezzel a világbajnoksággal. Rövidesen elnökségi ülést tart a szakág, dolgozunk tovább.
– Térjünk vissza Bruno Grandihoz, akivel önnek köztudottan régre nyúlik vissza a jó kapcsolata. Nem lett volna módja megkérni, hogy segítsen a bajba jutott magyarokon?
– Valóban jó a viszonyunk, ezért is ültünk le beszélgetni egymással, hogy úgy mondjam, barátilag. Azt mondta, képzeljem magam az ő helyébe, üljek bele gondolatban az ő székébe. Mit tennék? – kérdezte, s erre nem tudtam mit válaszolni. A szívem persze a magyarok felé húzna, de ott van az a négy tized, ami még ebben a szubjektív sportágban is objektív. A vasárnap esti banketten a lengyel válogatott egyik vezetőjével beszéltem, aki kifejezetten hangsúlyozta, hogy az ő csapatuk lett a tizedik. Vagyis hogy nekik jár a szabadkártya. Az az igazság, hogy nem tudtam vele vitatkozni.
– A vendégek elköszöntek, elrepültek, mi meg itt maradtunk magunkra, siker és kártya nélkül. Mi lesz a szakággal?
– Mondom, dolgoznak tovább a lányok, még akkor is, ha nehéz tudomásul venniük, hogy hazai pályán, magyar rendezésű versenyen pontozták le őket.
– Valóban lepontozták?
– Mint magyar ember, azt mondom, igen. Ha azonban elemezni kell a gyakorlatukat, nem vállalom. Nem mondhatom azt, hogy a hármas forgás valóban hármas volt-e, s azt sem, hogy tökéletes volt-e a spárga a levegőben. A pontozók úgy döntöttek, ahogy. Tudomásul kell venni.
– Merthogy szubjektív játék ez…
– Az is marad, a jövőben sem lesz mindig mindenki elégedett a kapott pontszámával.
– Személyes kudarcként éli meg, hogy nem járt sikerrel a szabadkártya-diplomáciája?
– Nem, mert tudom, van objektív elem is a döntésben. Még akkor is, ha ez most nekünk fáj.