A Wembley emlékmorzsái

Taktikai értekezlet ötven évvel ezelőtt, 1953. november 25-én a Wembleyben, az évszázad mérkőzését megelőzően. „Sebes Gusztáv szövetségi kapitány: A jobb oldali szabadrúgásokat Bozsik rúgja. Én nem értem, hogy miért nem rúg több szabadrúgást az, aki olyan nagyszerűen tud rúgni, mint ő. Bozsik: Mit csináljak? Amikorra odaérek, Öcsi mindig elkapkodja előlem… Puskás: Talán várjak rád? Mire odaérsz, már lefújják a meccset…”

1953. október 11-én a magyar válogatott 3:2-re győzte le az osztrákokat a bécsi Práterban. Probst ezen a meccsen hergelte a nézőket. (Egyszer nyilvános szeméremsértés címén eljárás is indult ellene.) A 6:3 előtt az angol lapok Buzánszkyt „bécsi gyilkosnak” kiáltották ki. Buzánszky tudta, hogy a Körner II.–Probst balszárny rúgja a gólokat. Körner II-t ismerte. Balra cselez, s nem gyors a „pajti”. Öt méter fórt is adhatott neki. Probst viszont valóságos fenegyerek! Az angol– magyar előtt a Práterban arra gondolt: Bozsik újabb „hadjáratra” indul, és jön a fenegyerek is. Egyiküket le kell küldenie a pályáról… A 20. percben jött egy labda. A 16-os és a félpálya között Probst a földön maradt. A pálya négy sarkából négy hordágy érkezett. Probstot levitték. 130 ezer ököl nyújtózkodott. „Bestremáltam” – emlékezett a jobbhátvéd. Bukovi mester nyugtatta: „Nem kell besz…ni, Jenő!” Probst visszament. A második félidő elején újra jött egy labda… Megint levitték az osztrák játékost, és most már nem jött vissza… A magyarok alig tudtak bemenni az öltözőbe. Kövekkel dobálták meg a magyar csapat autóbuszát. Budai arca egy üvegszilánktól megsérült.
A 6:3 után már nem írtak az angol lapok „bécsi gyilkosról”, csak elfogadták a görög mondást: „A világon a legjobban játszani és nyerni szeretünk. A második legjobb dolog játszani és veszteni.” Ők tudtak.

Zsolt István, a kitűnő nemzetközi futballbíró említette egy kávéházi csevegéskor: – Egy alkalommal mérkőzést vezettem Angliában, s a találkozó után valaki „bedobta” a társaságban Puskás nevét, emlékeztetve az ötvenes évek magyar válogatottjára. Közöttünk volt Docherty is, az egykori, negyvenötszörös válogatott skót jobbfedezet, aki később menedzser lett Angliában. Nos, Docherty megjegyezte: „Puskás mellettem nem rúgott labdába, csak ha eltátottam a számat. Én pedig eltátottam a számat, amikor Bozsikot láttam futballozni.” (Docherty kétszer, 1954-ben Glasgow-ban és ’55-ben Budapesten játszott Bozsikék ellen, mindkétszer győzött a magyar csapat, de Puskás egyik mérkőzésen sem rúgott gólt – a szerk.) Ne feledje el – hangsúlyozta Zsolt István –, Docherty is az 5-ös mezben játszott, mint Bozsik! Ráadásul skót futballista és válogatott játékos volt. És ez a sportember mondta, hogy eltátotta a száját a pályán…
Bozsik élete legnagyobb játékát nyújtotta 1953 novemberében a Wembleyben az angol válogatott ellen. Az angol lapok felsőfokon írtak róla. A fanyar angol humor klasszikus példája volt az egyik megjegyzés: „Ez a képviselő megérdemelné, hogy miniszterelnök legyen.” (Bozsik ugyanis abban az időben országgyűlési képviselő volt.) Amikor az 1954-es világbajnokságon a magyar–brazil mérkőzésen Bozsikot és N. Santost kiállították, az egyik angol újságíró, Bernard Joy, az Arsenal volt középhátvédje megkérdezte: „Bozsiknak, mint képviselőnek, nem lesz baja ebből?”

Beszélgetés Bozsikkal (1979). Kérdés (megállapítás): – A 6:3-as meccs negyedik gólja is emlékezetes. Válasz: – Teljes erőből és teli rüszttel rúgtam a szabadrúgást, Puskás beletette a lábát. Nagy gól volt! Igyekeztem általában a sorfal mellett vagy fölött egy kis csavarással, élesen meglőni a labdát. Kérdés: – Olyan gólra emlékszel, amikor Puskás lőtte a szabadrúgást, és te vágtad a hálóba a labdát? Válasz: – A Szeged ellen… Puskás úgy csinált, mintha leadná, de mégis rálőtte… Beletettem a lábam a lövésbe, s a labda a jobb alsó sarokban kötött ki. (1954. október 31.) Kérdés: – Mi a nagy játékos titka? Válasz: – A tehetség! Ez mindennek az alapja. Sok minden kell még, például szorgalom, de történetesen a periférikus látást nem lehet szorgalommal elsajátítani. Az vagy van, vagy nincs.

Gellér Sándor említette 1979-ben: – Tizenhat percet védtem a 6:3-as meccsen…, de ma is beleborzongok, ha levetítem a filmet, s megkérdezem magamtól: hát volt ilyen…? – Gellér, Puskás, Sebes… Séta Párizsban, a Londonba történő indulás előtt. Elegánsak. Puskás vállán egy fehér szatyor, benne a szerelés. Ma ilyen szatyorban egyetlen nebuló sem vinné a tornafelszerelését... Aztán a játékosok pucolják a cipőjüket az angol–magyar előtt. A maiak pucoltatják. A jövő mást jelent, mint régen…

Barcs Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség alelnöke 1953-ban, így emlékezett Wrightra, az angolok kapitányára: – A 6:3 után csak a fürdőn keresztül tudtam bejutni az öltözőbe. A kádakban csücsültek az angol játékosok. Amikor Wright meglátott, kiugrott a vízből, és megszorította a kezemet. „Ez egy csodálatos csapat – mondta. – Élvezet és öröm volt velük játszani.” A bankett után újfent beszéltem vele. Elnézést kért, amiért a mérkőzés után csuromvizesen nekem esett. „Most is csak gratulálni tudok – áradozott. – Nem Puskás, nem Hidegkuti, Bozsik volt a legnagyobb.” Wright tudósa volt a futballnak. Nem tudom pontosan érzékeltetni, ahogyan ezeket mondta.
Ötven esztendeje böjtöljük ezt a bókot.

Hegyi Gyulának, a sporthivatal akkori elnökének és Sebes Gusztávnak sokáig Volga típusú autója volt. Egészen, amíg el nem következett a budapesti magyar–angol. Akkor ugyanis Sebes felvetette, hogy mégsem lehet a Magyarországra érkező magas rangú vendégeket Volgán szállítani, kellene inkább egy Mercedes. El is ment mindjárt Farkas Mihályhoz, aki teljesítette a kérést. Ez a Mercedes aztán megmaradt Sebes Gusztávnak, Hegyi viszont továbbra is a Volgával járt. Az elnök elvtárs dúlt-fúlt, nagy balhé is volt… A 7:1 után következő valamelyik meccsen a Nagyszállóban készült a csapat. Farkas Mihályról tudták, hogy szerette a szardíniát és a vörös bort. Hegyi ott ült a közelben, és hallotta, amint Öcsi odaszól a főpincérnek: „Vili, van vörös borotok?” „Van” – felelte Vili, a pincér. „És szardíniátok?” „Az nincs.” „Akkor menjetek el szardíniáért a – Mercedesszel…”

Az angol–magyar mérkőzés – Szepesi György felhívására – megihlette a költőket. Hatszáz verset küldtek be a Népsport szerkesztőségébe. Kötetre valót, ha tetszik. Bárha meglennének! Akár irodalmi igénynyel íródtak, akár nem. A kor szólna belőlük, az Aranycsapat dicsérete. Ekkortájt véste papírra Sarkadi Imre is a következő sorokat a magyar futball sikerei miatt érzett örömében: „Ezek érett, meggondolt, biztosra menő remekművek voltak, tudatosak és lenyűgözőek. Így nyúlt Toldi Miklós a malomkő után, egy pillanatig sem kételkedve abban, hogy fel tudja emelni.”
A Wembleyben csak egyféle eredmény születhetett. Csak sakk-matt góloknak tapsolhatott az angol publikum. Ízlelgetem a szavakat: sakk-matt gólok, s közben Toldi malomköve jut eszembe. Így hat rám a 6:3 ötven év múltával is.