Egy meccs a sok közül…

H Á T T É R

Mondhatnánk, szerdán csak egy meccset játszott a magyar válogatott, s bár talán itthon kínunkban nevettünk, pironkodtunk – ki-ki vérmérséklete szerint –, a világ már fel sem kapta a fejét a történtekre: Magyarország–Észtország 0-1.
Valóban csak egy meccs volt a sorban, s nincsenek illúzióim, lesz még lejjebb is. Évtizedek óta hisszük, hogy nincs, aztán, tessék csak emlékezni, a lelkes amerikaiaktól a Népstadionban 1979-ben elszenvedett 0-2-re, vagy az ugyancsak a szívüket a pályára vivő liechtensteiniekre, akik otthon 0-0-t harcoltak ki legjobbjaink ellen. Mert afelől nem lehet kétségünk, játéktudásban pillanatnyilag körülbelül ők a legjobbak. Egy-egy poszton lehet vitatkozni, de a gerincen nem. Azt legfeljebb keresni lehet.
A fő baj ugyanis az, hogy a magyar labdarúgók többségében nincs. Csak panaszkodni tudnak az elmaradó fizetésekre, valamint hogy külföldön menynyivel többet lehet keresni, de amikor becsületből kellene hajtani – az utolsó két Eb-selejtező veresége után lett volna miért… –, akkor nem megy.
Ez csak egy meccs volt a sorban. Mindenki tudta, hogy a kapitány megy, neki már nem kell bizonyítani; az új főnök majd eldönti, kire számít. A vb-selejtezők még messze vannak, most az a legfontosabb, sérülés ne történjen. Annál nagyobb baj ugyanis nem történhet. Az, hogy ötszáz, esetleg ezer ember kíváncsi már csak a válogatottra; az, hogy újabb szégyent élnek át – nem számít. Nem a nemzeti színek megcsúfolására gondolok, még csak nem is azoknak a megszállottaknak a szembeköpésére, akik ezért a produkcióért is kimentek, s kimennek a következőre is, hanem a játékosok önbecsülésére. Amikor minden gerinces érzi, hogy most nem pontokért, nem a pénzért, még csak nem is az elismerésért kell hajtani, hanem azért, hogy ne nézzenek levegőnek, hogy emberszámba vegyenek!
Meggyőződésem, hogy a magyar labdarúgók többsége nem is érti, miről beszélek. Nem is nekik szólnak e sorok, sokkal inkább a szurkolóknak, akik a naivitásukkal ártanak. Ha még ennyi ember sem lesz a pályákon, ha már a regionális tévéadók sem közvetítenek, ha már az újságírók is távol maradnak, akkor végképp nem lesz mivel megbolondítani a szponzorokat. Akkor végre tiszta lapot lehet nyitni, s amatőr alapon újrakezdeni az egészet. A lelkesedés mindig meghozza az eredményt, s akkor visszatérnek a szurkolók, az újságírók, versengenek majd a televíziós társaságok a közvetítési jogokért.
Nem kell messzire menni, csak példát venni a jégkorongozókról, akik a töredékét keresik, évtizedeken keresztül – sőt sokan még mindig – hóban, fagyban, esőben edzettek, játszottak, s fedett pályát legfeljebb a világbajnoki közvetítések idején láthattak. De lelkesedésük volt, mert szerették a sportágat, szerették, amit csináltak, s odáig jutottak, hogy ma már a világbajnokoknak sem derogál velük megmérkőzni. Egy esztendő alatt a szlovák, a kanadai és a svéd csapat ellen léphetnek jégre, de szó sincs macska-egérharcról, amelyik csapat félvállról veszi őket, könnyen úgy járhat, mint a szlovákok, akik dicstelen vereséggel távoztak. Pedig azon a meccsen sem világbajnoki pontokért, még csak nem is a pénzért küzdöttek, hanem az önbecsülésért. Még szerencse, hogy a hazai sportban többségben vannak azok, akik tudják miről beszélek.