Rohanósnak éppenséggel nem volt nevezhető az angliai utazás, a csapat ugyanis már több nappal a szerdai mérkőzést megelőzően útra kelt, s csak november 29-én, vasárnap érkezett vissza Budapestre. A túra napjai örök élményt jelentettek a sportriporternek is, s nem csak a végigközvetített két félidő miatt.
– Vonattal ment a küldöttség, s mint ennek a tagja, együtt utaztam a válogatottal. Ma már hihetetlennek tűnik, de rajtam kívül csak néhány kolléga jött velünk. Volt egy filmes stáb, az mindennap forgatott, a felvételeik még ma is láthatók, s velünk utazott a Népsport újságírója, Feleki Laci barátom, akivel Párizsban is és Londonban is egy szobában laktam – kezdte a rádióriporterek doyenje, a 81 éves Szepesi György.
– Ezek szerint nem is egyenesen Londonba utaztak.
– Megálltunk néhány napra Párizsban. Ennek az oka, legalábbis számomra, csak akkor és ott derült ki. Sebes Gusztáv a húszas évek közepén Franciaországban, a Renault-gyárban dolgozott, s mivel közben híres ember lett belőle, megkérték őt a franciák, hogy a gyár amatőr csapata ellen játsszon a válogatott egy barátságos meccset. Így is történt, 16:0-ra nyertek Öcsiék, akiket olyan szeretettel fogadtak, amilyennel korábban nem találkoztam. Meg is jegyeztem a csapat nevét, úgy hívták, Biancourt.
– Egy gólt azért engedélyezhettünk volna nekik, mint udvarias vendégek…
– Lehet, csak ehhez el kellett volna jutniuk a kapunkig. A lényeg nem is ez volt. Sokkal többet jelentett, hogy szinte egész Párizs és a francia sajtó a magyarokról beszélt – csupa-csupa dicsérő jelzővel. Akkoriban ennek hatalmas jelentősége volt, bár ma sem ártana, ha a sikereinkről írnának nyugaton. Szóval, Párizs megért néhány napot, különösen úgy, hogy olyan ellátásban volt részünk a Hotel Louvre-ban, amelyről előtte csak álmodhattunk. Minden tökéletes volt. Tapsoltak Kocsiséknak a Follies Bergere-ben is, ahová Michel Gyarmati hívta meg a csapatot. Visszafelé szintén jártunk ott, s még nagyobb ovációval fogadták a játékosokat. Ma azt mondanák róluk, megasztárok. Akkoriban egyszerűen csak kiváló futballistaként beszéltek róluk. Járt a csapat az Olympia mulatóban is, s ma is büszke vagyok arra, hogy Edith Piaf egyik sanzonja, ma is emlékszem rá, a Dal a szerelemről, akkor hangzott el először a Magyar Rádióban. Ez sem volt kis dolog…
– Ha a mai magyar válogatottról kiderülne, hogy mulatókban készült a meccsre, leszednék róluk a keresztvizet…
– Azt a csapatot nem lehetett megkritizálni, mert ahol pályára lépett, nyert, meg aztán akkor volt még néhány nap a mérkőzésig.
– Induljunk el mi is Londonba…
– November 22-én reggel hagyta el a csapat Párizst. Az Arany Nyíl nevű expresszen mentünk Calais-ig, onnan pedig egy harminckétezer tonnás hajóval keltünk át a La Manche-csatornán, s jutottunk el Doverbe. Orléans-i Szűz, így hívták a hajót. Ekkor már este volt, s Londonban, a Viktória pályaudvaron senki sem várta a csapatot. Jellemző volt ez, Angliában el sem tudták képzelni, hogy kikaphat a válogatottjuk. Számukra legfeljebb az olaszok jelenthettek valamit, azok sem sokat… A Cumberland szállóban laktunk, a színvonala vetekedett a párizsi hoteléval, tökéletes kényelem és kiszolgálás. Ettől függetlenül Sebes és a csapatvezetés pillanatok alatt talált egy magyaros kisvendéglőt a szálló közelében, az Oxford Street és a Hyde Park sarkán. Mindennap egyszer ott evett a csapat.
– Ekkor három nap volt még a mérkőzésig. Hogyan telt el az idő?
– Sebes edzéseket tartott, többek között a meccs színhelyén is, úgyhogy szerdán már nem volt teljesen ismeretlen a hatalmas méretű pálya. Közben városnézés szerepelt a programban, meghívásoknak tettek eleget a vezetők, a játékosok meg a szállóban szinte megállás nélkül osztogatták az autogramokat az odalátogatóknak. Biztosak voltak ugyan a sikerben, de azért kíváncsiak voltak Grosicsékra. Nekem hétfőn a BBC-ben volt dolgom, az egész napot ott töltöttem. A vonalat már megrendelték Pestről, ezt ellenőriztem, rendben van-e. Rendben volt, legalábbis akkor… A hangom Londonból „indult”, s Párizs és Bécs után érkezett meg a Bródy Sándor utcába.
– Azt mondta az előbb, hogy hétfőn még rendben volt a vonal. Szerdán már nem?
– „Természetesen” egy perccel, de lehet, hogy kettővel az adás kezdete előtt megszakadt, s hiába hallóztam, süket volt minden. Nem volt mit tennem, belemondtam a semmibe, hogy ha nem kapok viszszajelzést, elkezdem „vakban” a közvetítést, lesz, ami lesz. Így is történt, s csak a félidőben tudtam meg, hogy szerencsére nem hiába kiabáltam ott a díszpáholy szomszédságában, mert minden mondat hallható volt Pesten.
– Honnan közvetített, hol volt a riporterállás?
– Majdnem a felezővonal magasságában, egy kicsivel közelebb ahhoz a kapuhoz, amelyikre az első félidőben játszottunk. Körülbelül ötven rádióadó közvetített, sokan voltak Európából, de még Dél-Amerikából is. Volt egy német kolléga, Rudi Michel, aki, mivel csak az utolsó 15 percet közvetítette, ráért figyelni engem. Azt mondta, ilyen extázisban még nem hallott beszélni és gesztikulálni kollégát… Emlékszem, közvetlenül mögöttünk nézők ültek, s amikor Hidegkuti belőtte az elsőt, felugrottam, s úgy kiabáltam haza a szenzációt. A szurkolók persze hátba vágtak, hogy üljek már le. A másodiknál már csak csúnyán néztek rám, s az utolsó két gólunk után már whiskyvel kínáltak, amelyikből az egyiket el kellett fogadnom. Szerencse, hogy nem rúgtunk még kettőt-hármat, mert akkor gondban lettem volna…
– Az látható a korabeli közvetítésekből, hogy a végén az angolok megünnepelték együttesünket. De mit szóltak hozzá az angol csapat vezetői?
– Szomorúan, de őszintén gratuláltak. Stanley Rous, az angol szövetség főtitkára például azt mondta nekem, hogy ilyet még nem látott, s nem is akarja elhinni. A stadion különtermében rendezett bankettra, amely a hivatalos hatvan perc helyett közel három órán át tartott, egy vastag bőrtáskával érkezett, s megkérdezte Sebest, hogy mennyivel tartozik. Mármint a szövetség a magyaroknak. Ki akarta fizetni a vendégszereplésünket. A szövetségi kapitány persze nem fogadott el pénzt, hanem felajánlott egy visszavágót. Ez lett az a bizonyos 1954. májusi, budapesti 7:1. Ha Stanley Rous tudja, hogy akkor is nagy verést kapnak, tán erőszakkal odaadta volna a fontköteget… Ronda, igazi angol időjárás volt aznap este, szitált a köd, mi mégis a lehető legszebbnek láttuk akkor Londont. Meg Pestet is, mert olyan ünneplésben volt része a vasárnap hazaérkezett csapatnak, amilyet csak ritkán élhet át futballista és sportriporter egyaránt.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
