A szó elszáll

Túl vagyok már valamennyire a sokkon, amit a zágrábi női kézilabda-világbajnokság utolsó (néhány) perce okozott. Ha okosabb nem is lettem a magyarázatoktól, hogy miért vesztettünk el már megint egy megnyert finálét, odáig eljutottam, hogy azt mondjam: van ilyen…
Sajnos.
Egyre többször jut eszembe ugyanakkor a szakértőként a tévéstúdióba invitált Németh András. A Fradi edzője volt ugyanis az első, aki igyekezett messzebbre nézni a pillanatnyi eredménynél. Neki van igaza. Arról beszélt ugyanis, hogy nem az arany- vagy ezüstérem a legfontosabb. Többet elárul a sportág helyzetéről, hogy sorra szűnnek meg a szakosztályok, s hogy a legjobbak közül többen külföldre szerződnek – egzisztenciális okokból.
Mindez azért érdekes, mert jó az esély arra, hogy a kéthetes kézilabda-mánia után sok kisgyerek vágyik megismerkedni a játékkal, ám lassan nincs, ahol fogadhatják őket. Ami pedig az idegenben kenyerüket keresőket illeti, a horvátországi világbajnokságon kiderült, hogy többre képesek azok, akik itthon játszanak – esetünkben felkészültebbek voltak, ambiciózusabbak.
Nincsenek adataim arról, hányan nézték végig a világbajnoki közvetítéseket, az viszont tény, hogy már a németektől elszenvedett vereség (második csoportmeccs) után téma volt a csapat az újságosnál, a boltban, a Rudas fürdőben (fontos hely!); ezek után elképzelhető, mennyit beszéltek a lányokról a diadalmas menetelés, majd az elveszített döntő után. A lényeg, hogy milliókat szórakoztattak két héten át, ami aligha utolsó szempont akkor, amikor a sportban (is) legalább annyi szó esik az eladhatóságról, mint az eredményekről. A marketing szempontjából összehasonlíthatatlanul hasznosabb volt ez a két hét, mint ezer és ezer világcég által összeállított kiajánló.
Az emlékek még frissek, most kellene megragadni a lehetőséget, hogy ne csupán az érzelmekben, hanem a valóságban is konjuktúrája legyen a kézilabdának. Ezekben a hetekben, hónapokban lenne jó megteremteni az alapjait annak, hogy a legközelebbi világverseny után ne is eshessék szó a szakosztályok megszüntetéséről, az elvándorlásról.
Mindehhez persze pénz kell. Ha kell, akkor legyen! Gyurcsány miniszter az utóbbi időben szívesen beszél arról, hogy a magyar sport versenyképessége már nem a régi – nincs igaza; de most, amikor kiélezett versenyben, nagyszerű sportemberi erényeket felvonultatva állt helyt egy csapat, önmaga igazolásául is segíthetne nekik, azzal érvelve, hogy ők a kivételek. A követendő példa. A lányok hazaérkezésénél ott volt a miniszter: ha nem a protokoll vitte oda, hanem az őszinte tisztelet, akkor tegyen valamit a tárca azért, hogy legközelebb az öröm perceiben ne eshessen szó gondokról.
A sport jelen idejű műfaj: a játékos, a versenyző mindig most nyer vagy veszít. Ráadásul a holnapra is rendre ma kell gondolni, és persze tenni is érte, hogy ne hihessük: csupán azért beszélnek a bennfentesek, hogy hallassák a hangjukat.