Labdamese

Egyik pillanatról a másikra szeretett bele a labdába. Viszonyukban nem voltak egyenrangúak, ezt gyakran kénytelen volt megállapítani, mint ahogy azt is, hogy mindenről ő tehet. Minden igyekezete ellenére nem a legjobban bánt szerelmével, amit mindig kritikus környezete a tehetsége számlájára írt. Okkal. A mindent elsöprő érzelmekhez persze kellettek az első találkozás rendhagyó körülményei.
Letörten bandukolt haza az iskolából, csigalassúsággal vonszolta magát föl az ötödik emeletre, az ajtajuk előtt hosszan toporgott, nem mert becsöngetni. Intőt kapott. Sokadszor. A nagyapjától félt elsősorban, az Öreg megkövetelte, hogy mindenben a legjobb legyen. A szíve persze végül mindig megenyhült, belátta, hogy a szeme fénye éppen olyan, mint mindenki más, van, amiben jobb, van, amiben gyöngébb. De az a nézés, az hallgatás, a szájat összeszorítva, attól visszatérően szorongott.
Végül persze becsöngetett.
– Gyere, gyere – sürgette a nagyapja –, gyere gyorsan, mert megy a meccs!
Érezte, hogy fontos dologról lehet szó, mert még az ajtót is neki kellett bezárnia, mire végzett a zárakkal az Öreg már a megszokott pózában ült a foteljében, és a képernyőre meredt.
Odaintette magához, a térdére ültette, és azonnal magyarázni kezdte, hogy a Honvéd játszik az MTK-val, figyelje csak az egyik oldalon Sándor Csikart, a másikon pedig Tichy Lajost, és Faragó kapust is, aki neki régi kedvence, szerinte még Grosicsnál is jobb.
Csak kapkodta a fejét, egy szót sem értett az egészből, ment volna játszani a szobájába, de szeretett volna túl lenni a nehezén, ezért alkalmas pillanatra várt, hogy elmondhassa, mi történt az iskolában.
Tichy kétszer fölé lőtte a labdát, egyszer a kapufát találta el, Sándor többször is remekül adott be jobbról, Faragó pedig rendre magabiztosan védett, ez történt addig, amíg a nagyapja váratlanul megszólalt.
– Mi volt az iskolában?
Vett egy nagy levegőt, és töredelmesen bevallotta, hogy megint nem bírta fékezni a nyelvét, amiért újra intőt kapott.
– Intőt? – kérdezte az Öreg, rá sem nézve, mert éppen bizonyos Nagy Pista tört előre nagy lendülettel.
– Azt – felelte csöndesen, de előbb megvárta, mire viszi Nagy sporttárs.
Percekig nem kapott választ, amikor pedig megérkezett, majd leesett a nagyapja térdéről.
– Nem baj, kisfiam, majd a jövő héten nem beszélgetsz se a sorban, se az óra alatt, és akkor minden rendben lesz, megígéred?
Bólintott, és ezzel a dolog el volt intézve. Hatalmas megkönnyebbülés járta át, nyolcévesen nem tudhatta, de érezte, hogy a szokatlan enyheségben nagy szerepe van annak a játéknak, amelyet megszállottan figyel a nagyapja. Mindjárt más szemmel nézett a képernyőre, egyre fölszabadultabb lett, kérdezett, kérdezett és kérdezett, mire vége volt a közvetítésnek nemcsak azt tudta, miről híres a Honvéd, az MTK, melyik játékosnak milyen erényei, hibái vannak, azt is megtudta, mi történt a harmincas években Bocskai egyiptomi túráján, amelyen a nagyapja is ott volt.
– Vezetőként, kisfiam, vezetőként – emelte föl az ujját az Öreg. – Olyan csatársorunk volt, hogy az csak na, Teleki, Markos meg Vincze úgy futballozott, hogy még a pesti nagycsapatok is a csodájára jártak.
Vacsora közben még mindig a meccsnézés hatása alatt volt. Sokkal többet nem tudott a futballról, mint előtte, de megérezte, hogy a nagyapja rajong érte, s mert nála az Öreg volt a minden, ő is telis-tele lett érzelmekkel. Nem mellékesen persze azért is, mert a Honvéd–MTK ki tudja milyen büntetéstől mentette meg. Mindenesetre az asztalnál fölvetette, mi lenne, ha a Sanyi bácsitól egy futball-labdát kérne, ha majd jön a nyáron.
Sanyi bácsi a család Párizsban élő rokona volt, előbb IKKA-csomagokkal (kávé, tea, csokoládé, borotvapenge, harisnya) segítette a pesti rokonait, majd nyaranta fölkerekedett, és személyesen hozta el ajándékait, kinek-kinek, amit kért, meg persze azt is, amire semmi szüksége nem volt, de ez egy másik történet.
A labda szó hallatán a nagyapja letette a kést, a villát, megsimogatta az unokája fejét, és a többiekhez fordult.
– Na, látjátok…, az én unokám.
A Párizsból érkezett labda sárga volt, nagyon sárga. De bőrből készült, mint a nagyoké. Amikor lement vele a házuk mögötti grundra, az éppen focizó idősebbek azonnal „kiszúrták”. Abbahagyták a játékot, kézről kézre adták.
– Apám…! Ez nem fűzős, szelepes…! – ámuldozott a Kocka, ő pedig szerényen hallgatott, egyrészt, mert nem nagyon tudta, miről is van szó, másrészt pedig először fordult elő vele, hogy a nagyok emberszámba vették a grundon.
– Játszhatunk vele…? Te is beállhatsz…! – nézett rá a házmesterék Öcsije, aki hatalmas ereje és persze nagy hangja miatt amolyan vezérféle volt a grundon.
Intett a fejével, és nem sokkal később tapasztalhatta, hogy a játék csak kívülről olyan egyszerű. Könnyen belátta, hogy akkor lehet teljes jogú tagja a társaságnak, ha jó barátságba keveredik a labdával, ezért aztán sokat volt lenn a grundon egyedül. Gyakorolt. És mindenkivel leállt játszani, hogy lássa, jutott-e valamire. Ehhez persze labda kellett állandóra, így amikor a párizsi sárgaság kiadta a lelkét, mindig gyűjtött anynyi pénzt, hogy a szerelem ne múlhasson el. Igazi bőrlabdára persze nem tellett a zsebpénzéből, többnyire a húszforintos kisebb labdára spórolt, de megesett, hogy állt olyan jól, hogy megvehesse a 37 forint 60 filléres nagyobbat a kék vagy piros alapon fehér pöttyös labdából. A legszebb idők akkor jöttek el, amikor bekerülvén a kerület jeles ificsapatába (balhátvédként, hogy a képességeiről is legyen nyom) az ő dolga volt, hogy egy-egy edzés közben kirúgja a labdát az utcára (balbekknél menthető), ahol már várta valaki a grundról, és azonnal elrohant vele. A szertárostól bűnbánó arccal kért elnézést, meghallgatta a ledorongolást, de néhány hétre volt labdájuk a focikhoz.
Mire megszokottá vált, hogy nem csupán kedvük, de pályájuk és főként labdájuk is van a vasárnapi játékhoz, egyre kevesebb ideje lett focizni. Ráadásul hol itt fájt, hol ott, porcműtét, lumbágó, sérülékeny szalagok. Eljött az idő, amikor a húzódástól rettegve kétszer is meggondolta, visszarúgjon-e egy, a téren felé guruló labdát, amelyre úgy nézett, mint az öreg(edő) gavallér egykori szerelmére, aki semmit sem változott – legalábbis az ő szemében.
Évtizedekkel az első találkozás után tompa puffanásokra ébredt szállodai szobájában. A kihalt fürdőhelyen nem tudta mire vélni a dolgot, kiosont hát az épületből, hogy földerítse a zaj forrását. Megdöbbenve látta, hogy az étterem nyáron tömött teraszán a pincérek és a szakácsok kiskapuznak egy eléggé megereszkedett gumilabdával, futballal igyekeznek színesebbé tenni a november végi holt szezont. Nekidőlt a korlátnak, figyelni kezdte a játszókat, akik csak nagy sokára vették észre őt.
– Beszáll? – kérdezte kedvesen a főúr, ő pedig csak a fejével intett nemet.
– Nem zavarja, ha mi játszunk? – udvariaskodott a másik, mire megint csak intéssel válaszolt. Aztán, mielőtt visszatérhettek volna a játékhoz megkérdezte:
– Ne haragudjanak, mennyibe kerül ma egy ilyen gumilabda?
– Ez? – nézett rá a főúr. – Ezerkétszázért vettük még a nyáron a strandon.
Bólintott, és indult vissza a szobájába, a nyirkos időt nem szerette az asztmája.
– Ezerkétszáz? Hatvanszoros ár… – morogta maga elé, a lépcsőn fölfelé, és ki tudja hányadszor állapította meg, hogy a vesztébe rohan a világ.