Tízmillió halottját gyászolta Európa, a megcsonkított Magyarország ezer sebtől vérzett, amikor 1919 őszén a budai Toldi Felsőrendi Iskola tizenhat éves diákja egyre elkeseredettebben küzdött álmáért, hogy a MAC atlétája lehessen. Osztálytársa, Szepes Béla a gerelyhajításban jeleskedett, ezért Hoppe László szakosztályvezető kérésére először a dobószámmal próbálkozott. Teljesítményét látva viszont Hoppe úr csóválta a fejét. Az idős bajnok nyolcvannégy év távlatából is nagy átéléssel mesél a felvételiről:
– A következő próba a százméteres futás volt. Mindent beleadtam, s amikor végre levegőt kaptam, csak azt láttam, hogy a szakosztályvezető egyáltalán nem lelkes. Megijedtem, azt hittem, hogy elküld. De Hoppe, a későbbi legendás sportszerkesztő adott még egy lehetőséget. Azt mondta, ha kipihenem magam, fussak egy kört, teljes erőből. Ez az utolsó lehetőség, mint később kiderült, döntően befolyásolta az életemet. Amikor ugyanis célba értem, Hoppe úr ránézett a stopperjára, s azt mondta: „Megvan, középtávfutó leszel.” Így beléphettem a Magyar Atlétikai Clubba, amellyel nem csupán egyesületi tag lettem, hanem egy összetartó sportcsalád fia is. A klub éttermében sok finom étellel szolgáltak, de én még most is a háború utáni szegénységben született zsír nélküli tökfőzelék ízét érzem a számban. Nem volt jó, mégis jólesett, mert MAC-os volt.
A sikeres érettségi után Vadas Iván ifjúsági bajnok tanítványa, a közgazdasági egyetem hallgatója lett. Szülei nem voltak jómódúak, ezért a tanulás és a sport mellett dolgoznia kellett, egy kiadóvállalat adminisztrátora lett. A három elfoglaltság ellenére 1924-ben a nagy esélyes Grósz István előtt országos bajnokságot nyert 1500 méteren 4:16,8 perccel.
– Az akkori eredményeket nem érdemes összehasonlítani a maiakkal, mert az élsport teljesen mást jelentett. Az edzés például társadalmi esemény volt, a margitszigeti pályára a klub volt atlétái is lejöttek. Körülállták a pályát, beszélgettek, tanácsokat adtak, majd megittak egy sört. Ha valamelyik gyereknek gondja volt, az idősebbek segítették. Száz százalékig amatőrök voltunk. A mezt, a nadrágot az anyák, a testvérek varrták, egyedül a szöges cipőt kaptuk az egyesülettől. Versenyidőben csak pályán edzettünk. Közösen bemelegítettünk, majd futottunk például ötször száz métert, három-négy kört erősen, majd levezettünk. Általában egy edzésen öt kilométernél többet nem futottunk. A téli szünetben a szigeti nagykör volt a feladat, de csak egyszer. Számunkra a sportolás nem szenvedést, kínlódást, hanem egészséges életmódot, szórakozást jelentett. Nem véletlenül volt Budapest egyik várva várt eseménye a MAC-bál, amelyen rang volt részt venni. Belénk nevelték az ellenfél tiszteletét, így jó kapcsolatban voltunk a más egyesületbeli atlétákkal is. Nagyon szerencsés voltam, mert Vadas Iván volt az edzőm, ő korának atlétikai professzora volt. A húszas években még elég gyengék voltak az időeredmények, de nem is voltunk túledzve. Nálam általában ezerkétszáz méternél fogyott el a levegő a versenyeken, úgy éreztem, mintha a pálya futna el előlem. Ilyenkor Vadas a futballpályán ordítani kezdett: „Lajcsi, már csak háromszáz méter van hátra. Lajcsi, ne add fel! Lajcsi, mindent bele!” Ez a biztatás végigkísérte az életemet, ha bajban voltam, ha kilátástalannak ítéltem meg a jövőt, akkor azt mondogattam magamnak, már csak háromszáz méter van hátra…
Ezt a varázsigét ismételgette Bejczy Lajos 1954-ben a szombathelyi börtönben s 1965-ben Los Angelesben, egy kopott bérlakásban karácsony estéjén. A Magyar Nemzet megszületésénél is bábáskodó közgazdász szakmai felkészültségét bizonyítja, hogy a második világháború után megbízták az Állami Lapkiadó Vállalat megszervezésével, amelynek két évre igazgatója lett. A pártba nem volt hajlandó belépni, ezért kirúgták. Reménytelen helyzetéből feleségével megpróbáltak külföldre menekülni 1954-ben, sikertelenül, ezért egyévi börtönbüntetést kapott. Az 1956-os forradalom után viszont itthon maradt, pedig állást nem kapott. Zsebkendőfestéssel kereste kenyerét, volt hirdetésszervező, majd az Akadémiai Kiadónál kapott állást, ahol 1964-ben nyugdíjazták.
Amikor Bejczy Lajos megkapta az értesítést, hogy 170 forint lett a nyugdíja, akkor azt mondta, elég volt, s hatvanegy évesen nekiindult a világnak szabadságot és megélhetést keresni.
– Bécsből utaztunk Amerikába, ahol a beígért rokoni segítség elmaradt, ezért 1965 karácsonyán, hatvankét évesen feleségemmel egy kopott bérlakásban ültünk, s vártuk a fényt, a Jézuskát. Amerikában minden más volt. Nem volt hó, karácsonyfa, sült hal és bejgli. Ültem, és visszagondoltam gyerekkorom boldog karácsonyaira, már-már elsírtam magam, amikor fentről megszólalt Vadas Iván: Lajcsi, ne add fel, már csak háromszáz méter van hátra! Az ünnepek után nekivágtam, pénzem nem volt, gyalog indultam el munkát keresni. Dél felé nagyon megörültem, mert a Kék Duna nevű magyar étterem elé érkeztem. Éhesen, fáradtan elindultam felé, de zárva volt. Már majdnem feladtam, amikor egy férfi mellém lépett, s megkérdezte, keresek-e valakit? Mondtam, igen, munkát. Ő volt az étterem tulajdonosa, aki állást nem ajánlott, viszont elmondta, most újítják fel a házát, a tetőfedőnek jól jönne a segítség. Megkérdezte, értek-e a tetőfedéshez? Azt válaszoltam, igen. Ami nem volt teljesen hazugság, mert a balatoni villánkban a vihar után a cserepeket én szoktam visszatenni.
Így lett Bejczy Lajos hatvankét évesen tetőfedő, majd szobafestő, később hotelportás. Különösen a szobafestéssel keresett jól, ezért aztán a megélhetés mellett a sportra is jutott, eljárt teniszezni, síelni. A síelés közben ismerkedett meg egy Los Angeles-i cég magyar származású tulajdonosával, aki könyvelői állást ajánlott fel a nyolcvanéves honfitársának. Három év múlva főkönyvelőként ment amerikai nyugdíjba. Felesége 1974-ben meghalt, magányát enyhítette, hogy egyre biztatóbb híreket kapott otthonról, 1988-ban hazajött a MAC újjáalakuló ünnepségére, ami fantasztikus találkozás volt, nem csupán a reményt kapta vissza, hanem volt klubtársa özvegyében, Fernandában társra is talált. Azóta is boldogan élnek együtt.
– Felejthetetlen, szép karácsonyom volt nyolcvannyolcban. Végre itthon voltam, újjáalakult a MAC, amelynek elnöke lehettem. Nyolcvanöt évesen álltam a karácsonyfa előtt, és hálát adtam a Jóistennek, hogy anynyira szeretett, hogy ezt megélhettem. Lelkesen utaztam vissza Los Angelesbe, ahol mindent felszámoltam. Ott hagytam az angyalok városát, ahol munkát kaptam, és olyan nyugdíjat, amelyből meg lehet élni. Becsülöm, tisztelem ezért Amerikát, de mindig idegen voltam ott.
Bejczy Lajos századik karácsonyára készül budai lakásában, megmutatja, hol fog állni a karácsonyfa. Túl a százon sem csoszog, szellemileg teljesen friss, s amikor a születésnapjára kapott kitüntetést nézegetjük, elárulja a titkot:
– Jólesett az elismerés, de a kor nem érdem, hanem Isten ajándéka. Mi, emberek, úgy szolgáljuk meg, ha folyamatosan tevékenykedünk. A munka, a feladat tartósít. Álltam bajnokként a dobogó tetején, disszidensként ültem a börtönben, átéltem egy egyszerre csodálatos és szörnyű századot. Vagyont nem szereztem. Van viszont egy kincsem, amire nagyon büszke vagyok: sohasem gyűlöltem senkit. Felebarátomat nem bántottam, ezért nyugodtan alszom.
vasútállomás
Szétverte a jegyautomatát és a várótermet, de ez nem volt elég, leköpte az ellenőrnőt, majd ütötte, ahol érte
