Tizenhét esztendőt várt Mocsai Lajos szövetségi kapitány, hogy ismét világbajnoki döntős legyen a magyar válogatott, igaz, 1986-ban a férfiegyüttest vezette a döntőbe, ahol Jugoszláviával szemben maradt alul. Akkor az ezüstérem igazi siker volt, hiszen férfi kézilabdázóink sem előtte, sem azóta nem értek el ilyen eredményt.
A nők viszont már 1965-ben, persze egészen más körülmények között. Azóta még kétszer jutottak az aranyérem közelébe, de 1982-ben és 1995-ben meg kellett elégedni az ezüstéremmel. Ezüstből tehát van bőven, különösen, ha a fájdalmasan elveszített 2000-es olimpiai döntőre is gondolunk, éppen ezért is említette a dél-koreaiak elleni győzelem után Farkas Ágnes, hogy itt már nem szabad megtorpanni. „Most már jó lenne megnyerni egy döntőt, s aranyerémmel megkoronázni az eddigi teljesítményt, mert minden elvesztett döntő fájdalmas, s nekem már volt benne részem bőven” – jelentette ki határozottan.
Még egy váratlan főszereplője volt a mérkőzésnek: Irina Sirina, aki szenzációsan védett.
A szurkolókon már szombaton sem múlt semmi, mintegy ezerötszázan érkeztek a horvát fővárosba, s nekik köszönhetően olyan volt a hangulat, mintha Magyarországon játszana a csapat. Estére aztán kiderült, óriási csatát követően a franciák készülődhettek a fináléra. De bármennyire is boldogok voltak a franciák a győzelem miatt, a hoszszabbításban kiharcolt 28-26-os győzelem rengeteget kivehetett játékosaikból. A franciáknak egyébként a játékosok is jobban örültek, annak ellenére is, hogy az ellenfél a rosszemlékű káposztásmegyeri tornán alaposan elpáholta csapatunkat. A hazai mélyponton gyorsan túltették magukat, s egy ilyen csata előtt korántsem mindegy, hogy az önbizalommal nem volt gond. Miként már azt sem emlegette senki, hogy két esztendeje a helyosztókon ugyancsak szembekerültünk a franciákkal, csakhogy akkor az ötödik helyért játszottunk velük. Az akkor ünnepelt csapatok már elbúcsúztak Horvátországtól, az oroszok és a norvégok olimpiai álmaikat is eltemethették, míg a magyar csapat háza táján már csak az volt a kérdés, mennyire válik teljessé az ünnep. Vasárnap már délelőtt érezni lehetett a feszültséget a levegőben, de mindez amolyan ünnepi készülődés volt. Csak jöttek, jöttek, végelláthatatlan sorokban áramlottak a szurkolók, a pénztárnál nyugodtan várakoztak, beszélgettek az esélyekről, vidáman élcelődtek, miközben a csarnok előtti tér levegőjét rendre dudaszó, csatakiáltás töltötte be. Piros-fehér-zöldbe öltözött a környék, s tapintható volt az izgalom, a készülődés a nagy mérkőzésre, amelyről két hete legfeljebb titokban lehetett álmodozni, s ami most kellemes borzongással töltött el minden magyart Zágrábban.
Már a bronzmeccsen (ezt 31-29-re a koreaiak nyerték) megtelt a csarnok, Három órával az év sporteseménye előtt elkezdtek a szurkolók a csarnokba áramlani: nyolcezren lehettek bent, s vagy ezren kintrekedtek. Félelmetes, csodálatos, szinte leírhatatlan volt a hangulat.
Az első öt percben ez nyomasztóan hatott, de csak öt percig. Az önkívületben kézilabdázó játékosok villámgyorsan fordítottak, remekül védekeztek, Pálinger két büntetőt is megfogott, és a franciák 14 percen keresztül gólképtelenek voltak. Már 8-3-ra vezetett a válogatott, amikor a fergeteges 10 perc után érthetetlen kapkodás következett, még szerencse, hogy a franciák azt sem tudták, hol vannak. A pokoli légkör azonban nem csak őket nyomasztotta, néhány magyar játékoson is meglátszott, ezért nem sikerült még nagyobb előnyre szert tenni a szünetig, sőt, 11-8-ra feljött az ellenfél.
A csapat legrutinosabb tagján, Farkas Ágnesen sajnos ismét erőt vett a betegség, vasárnap nem is ebédelt, így őt a kapitány egészen a második félidő közepéig nem merte pályára küldeni. Ekkor, bár öt góllal vezetett az együttes, érződött, a játékosok elbizonytalanodtak támadásban, s csak azért nem csökkent a különbség, mert Pálinger folyamatosan eksztázisban védett. Az 52. percben már 25-18 volt az állás, s elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a hét gól kevés lesz a hajrában.
Aztán kiderült, nem tudunk tanulni, nincs az a hatalmas előny, amit el ne tudnánk szórni, s ahelyett, hogy okosan a támadásokat az utolsó pillanatig kijátszották volna a játékosok, érthetetlenül kapkodni kezdtek, s a franciák megragadták az utolsó esélyt. Mint 2000-ben, Sydneyben az olimpián, amikor hatgólos előnyt szórt el a magyar csapat, most hét volt kevés. Nem hittünk a szemünknek, amikor egy perccel a lefújás előtt már csak kettő volt a különbség, de ez sem tartott ki. Tíz másodperc volt csak hátra, amikor a franciák labdát szereztek, s a kétségbeesetten menteni igyekvő Görbicz lerántotta a beforduló beállót. Időn túli hétméteres. Lejeune belőtte, s következhetett a hosszabbítás. Csakhogy kettős emberhátrányban, morálisan, lelkileg, fizikailag összetörve.
Lerohantak bennünket a franciák, három góllal elhúztak, s hiába próbált ekkor ismét okosan, türelmesen játszani a csapat, már semmi nem jött be, s amikor egy perccel a vége előtt a mezőny, s a mérkőzés egyik legjobbja, Radulovics Bojana elhibázta a hétméterest, már látható volt, vége! Másodszor állt egy világverseny döntőjében, az aranyérem kapujában az együttes, s másodszor bukta el (29-32). Nincs mit szépíteni, bármennyire fáj ez a vereség, 14 francia megbirkózott 8 ezer magyarral.
baleset
Büntetést követel az Air India katasztrófa egyik áldozatának édesapja + videó
