Ezüstérmes főtitkár

C S E L G Á N C S Az 1992-es barcelonai olimpia egyik magyar dzsúdós hőse volt. Annak a csapatnak a tagja, amelyik egy aranyat, két ezüstöt és egy bronzot hozott haza a spanyol városból. A 26 éves sportember már akkortájt tudatosan építette a jövőjét, s az olimpia után kijelentette: a küzdőtéren eltöltött évek után a sportágban akar dolgozni. Tavaly ősszel aztán célba ért: az Újpest egykori válogatottja lett a cselgáncsszövetség főtitkára.

Nem állítható, hogy könnyű a napokban elmélyült beszélgetést folytatni a főtitkárral, mert ha kettő lenne belőle, az is kevés lenne. A hét végi Hungária-kupa minden percét leköti, mint mondja, még arra sincs ideje, hogy megpuszilja kétéves kisfiát, Bojtát, azt azonban minden nap végigélvezi, amint „ott áll a tükör előtt, s úgy hajol meg, olyan testtartással, mint mi tettük azt annak idején az edzések előtt. Valahol el kell kezdeni…”
Mint ahogy az olimpiai ezüstérmes apuka – aki még ma is fel tud sorolni néhány „áldozatot” azok közül, akiknek a Csák-féle villámgyors fejen átdobás lett a veszte – is időben, 1976-ban kezdte a Megyeri úti teremben, hogy aztán a klubhűségét bebizonyítva, innen, ebből a dozsóból vonuljon vissza 2001-ben.
„Nem mondom, hogy belefáradtam, de azt igen, hogy elég volt, ráadásul a Sydneyben mindenki nagy pofont kapott, a nullapontos szereplés nem volt felemelő… Meg aztán az is a lelépés mellett szólt, hogy 34 éves voltam akkor, s ez a kor a kis súlyúak között nem kevés. Elértem szinte mindent, amit célul tűztem ki.”
Büszke is lehet, mert az olimpiai ezüst mellett Európa-bajnoki aranyat (az 1986-os belgrádi döntőben végrehajtott, ippongyőzelmet érő akcióját akár oktathatnák a TF-en, persze, lehet hogy teszik is), s világbajnoki ötödik helyezést is szerzett.
„Nosztalgiázhatnék a sikereken, de minek? Szép volt, felejthetetlen. Olyan kemény edzőtáborokkal, amelyek során annyit dolgoztunk, hogy ha visszagondolok rájuk, nem is értem, hogyan bírtuk. Valószínűleg úgy, hogy tizen-egynéhány évvel fiatalabbak voltunk. Mára az maradt, s így van jól, hogy a tatami mellett idegeskedem: legyen elég kvótánk, s pénz is a jövőnkhöz.”
A barcelonai csoda – még a japánok is így nevezték – után jött néhány szomorkás év a sportágban, sem Atlanta, sem Sydney nem marad örök emlék. Az elmúlt egy-két év eredményei, Eb-aranyai után azonban feltehető, dzsúdós érem is születik Athénban. A jóslásra csak annyit mond a főtitkár, hogy „az csak ott, akkor, abban a néhány órában dől el, mint Barcelonában. Minden súlycsoportban legalább öt-hat olyan versenyző van, aki nyerhet. Ha nekünk jön ki jól a lépés, végre örülhetünk, ami tényleg ránk is férne.”

---

ÚTBAN ATHÉN FELÉ