Igen, de…

Levelet kapott Mezey György, az UEFA fölkérte, hogy működjön közre a nyári, portugáliai Európa-bajnokság szakmai elemzésében. Összesen nyolc szakemberre számít a testület, Mezey György Roy Hodgsonnal, Gerard Houllier-val, Carlos Quieroz-sal a Lisszabonban történteket figyeli majd. A másik négyes is rangos, Berti Vogtsnak, Anghel Iordanescunak, Rinus Michelsnek és Jozef Venglosnak sem kell bemutatkoznia, amikor helyet foglal egy-egy nagy stadion díszpáholyában.
Szokás ilyenkor azt mondani, nagy megtiszteltetés, hogy magyar edző is helyet kapott a kiválasztottak között, a tény most sem vitatható, ám hozzátehető, hogy ezúttal többről van szó. Arról, hogy hiába tart ott a magyar futball, ahol, akad a szakemberek között olyan, akit tekintélyként tartanak számon Európában. Hogy nálunk kevésbé becsülik meg Mezey Györgyöt, az a mi gondunk – országosan, és nem csupán a futballban, a sportban.
De itt most nem Mezey doktor személye a fontos, hanem az UEFA nagyvonalúsága. Aligha hiszem, hogy a svájci Nyonban ne hallottak volna arról, mekkora a vihar nálunk az UEFA-licencek körül, hogy már ki tudja, mióta áll a harc a Testnevelési Egyetem (közkeletű nevén: TF) és a magyar szövetség között arról, melyikük diplomája az erősebb. Bevallom, én már a kezdet kezdetén sem értettem a csata okát, elvégre ha az UEFA úgy döntött, hogy licenc nélkül nem megy, akkor nem megy. Magyarország, mint az európai szövetség tagja, nem tehet mást, mint hogy eleget tesz a döntésnek. Ha másért nem, hát azért, mert ezt követeli az illem, meg nem utolsósorban a hatásköri leírás. Megjegyzem, elnézve a honi mesterek felkészültségét, aligha hiszem, hogy kárukra van, ha minél több helyről szereznek ismereteket. Engem az egész (és nem csupán a licencek kapcsán) a gyerekek mentalitására emlékeztet, akik magától értetődő természetességgel kezdik úgy, ha a kötelességeikre emlékeztetik őket: „Igen, de…” Náluk még aranyos is lehet a válasz, ám meglett embereknél, akiknél mérhető az eredmény, inkább mosolyt fakasztó. Ha mindehhez hozzáveszszük, hogy a Debrecen becsülettel, erejét megfeszítve küzdve két mérkőzésen sem tudott gólt lőni az Európában középcsapatként jegyszett Bruges-nek, akkor okkal nevezhető megtisztelőnek Mezey György felkérése, s kötelezőnek a licenc.
Még akkor is, ha nincsenek illúzióim, meggyőződésem: az engedélyezési rendszer létrejötte erőfitogtatás is, az UEFA mindent megtesz azért, hogy továbbra is főszerepe legyen az európai futballban, ne a csillagászati összegekből gazdálkodó elitklubok határozzanak mindenről. Akiknek háza tájáról nem érkezett hír arról, hogy a licencek hallatán állóháborúba kezdtek volna. Vagy eleget tettek a követelménynek, vagy megtalálták a kiskaput – de csöndben, felhajtás nélkül.
Én éppen ezt a visszafogottságot hiányolom a magyar futballból, persze lehet, hogy a pályák környékén az egykori uszodai mondás járja: „Lennék én szerény, de nincs mire…”