Egy csöpp Itália Debrecenből

-LABDARÚGÁS- Amikor a nyolcvanas évek végén Hegedűs Gábor, a Debrecen labdarúgócsapatának pályaedzője két évet tölthetett el Olaszországban, tanulmányozva az ország utánpótlás-nevelését, nem is gondolhatta, hogy 2004-ben már úgy beszélhet az 1990-ben általa alapított Olasz Focisuliról, mint bevált módszerről.

Pescarában kezdődött a focikaland, ott tanulmányozhatta a szakember azokat a módszereket, amelyek részét képezték és képezik annak, hogy az olasz labdarúgásról a mai napig mint követendő példáról beszél a világ.
„Úgy gondoltam, nincs ebben semmi ördöngösség, csupán meg kell szervezni. Az az eszembe sem jutott, hogy kedvet kell csinálni a srácoknak, mert tudtam, ahol labda pattog, ott megjelenik a gyerek is.”
Ez utóbbiban nem csalódott, mert már a hőskorban tömegek jelentkeztek, s ma is, köszönhetően az országszerte elismert névnek, kétszáznál többen tanulják a szakmát a futballiskolában.
„A helyzetünkből és a földrajzi fekvésünkből adódóan elsősorban a környező városokból érkeztek, s érkeznek ma is a gyerekek. A különbség annyi, hogy ma már alapvetően csak a legkisebbekkel foglalkozunk. A hat–tíz évesekkel, akik a mozgástanulás aranykorában vannak, a legfogékonyabbak, úgy tanulnak meg bánni a labdával, hogy szinte észre sem veszik, s a maguk szintjén rövid idő alatt válnak profivá.”
Hegedűs elitképzésről beszél, arról, amely nélkül elképzelhetetlen, hogy a nyomába eredhessünk a nyugati kluboknak, amelyeknél ez már természetes.
„A legjobbaknak, a legügyesebbeknek, lehetőségeink figyelembevételével, igyekszünk mindent megadni. Az Olaszországban eltöltött éveimnek és az akkor szerzett kapcsolataimnak köszönhetően a mi srácaink is részesei lehetnek annak, miként is kezdik meg a sztárcsinálást arrafelé. Az Internazionale, a Milan és a Torino kölyökiskoláiban tanulhatják meg az alapokat.”
A végén mondja, de annál büszkébben, hogy van már angol kapcsolatuk is. Az Arsenalhoz mehetnek „cseregyerekként” a legjobbak, ami, mondani sem kell, életre szóló élményt jelent.
A szakmai utak természetesen nem ingyenesek. A szülők is komoly áldozatvállalással járulnak hozzá a költségekhez, mindent azonban nem háríthat rájuk.
„Megveszik a szerelést, utaztatják őket, ami előtt kalapot kell emelni. Figyelembe kellene azonban venni, hogy teherbírásuk véges, meg azt is, hogi állami támogatás nélkül akár ez a cseppnyi Itália is elfogyhat.”