Sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy a férfiakhoz hasonlóan a nők is forgassák a kardot, ám a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nyomása, amely arra irányult, hogy minden sportágban lehetőséghez jussanak a hölgyek is, nem maradt eredménytelen a sportág nemzetközi szövetségében. 1998-ban indult útjára a női kardvívás, és az addig tőrözőként próbálkozó Nagy Orsolya rögtön átpártolt az új fegyvernemhez.
– Milyen reményekkel kezdett kardozni?
– Éppen ebben bíztam, hogy kijuthatok az olimpiára.
– Nem volt ez túl merész terv? Hiszen akkoriban nem lehetett tudni, felveszik-e egyáltalán az új szakágat az olimpiai műsorba.
– Az már kezdetben is látszott, hogy a NOB támogatja a női kardvívást, és én reméltem, hogy hamarosan megnyílik az út. Azt is tudtam, hogy aki gyorsan lép, az előnybe kerül, ezért nem is tanakodtam sokáig, szakágat váltottam. Az edzéseken, csak úgy játékból, korábban is előfordult, hogy kardoztam a fiúkkal, már akkor is tetszett, s kicsit irigyeltem őket, hogy nekik lehet, nekünk meg nincs rá lehetőségünk.
– Ezt a szokását azóta is megtartotta, mert rendszeresen edz férfiakkal. Milyen előnye van ennek?
– A férfiak tudatosabban vívnak, erősebben vágnak és védenek, mint a nők, s ez állítólag az én vívásomon is meglátszik. Persze ennek hátránya is van, mert a képzetlenebb versenyzőkkel szemben néha túlokoskodom az asszót. Többet feltételezek róluk, mint amit tudnak, túlkombinálom a támadásaimat, és saját magamat verem meg.
– Pedig sokan úgy tartják, az a legjobb, ha valaki ösztönösen vív.
– Nem akarok velük vitatkozni, de szerintem a vívás kicsit olyan, mint a sakk. Ki kell találni, mit akar tenni az ellenfél, és megelőzni vagy kivédeni, majd visszavágni neki. Elsősorban azt szeretem a vívásban, hogy nemcsak technikai sportág, hanem logikai játék is. De ehhez el kell jutni egy szintre. Éppen ezért van az, hogy jó vívók ellen sokkal könnyebb a dolgom, mint a képzetlenekkel szemben, akiknek nehéz kitalálni a gondolatait.
– Az idény elején jobban állt a világranglistán, végül mégis nehezen szerzett kvótát.
– A mostani versenyrendszer nekem nem volt kedvező. A vb után hónapokat hagyunk ki, kiesek a ritmusból, s az új idényben szükség van három-négy versenyre, mire belelendülök. Az idén kevés világkupánk volt, ráadásul a szerencse sem állt mellettem, mert kétszer is előfordult, hogy jó vívók elszúrták a selejtezőt, ezért rögtön a főtáblán velük kerültem szembe, és szoros asszókban kikaptam tőlük. Ezek okozták a visszaesésemet, de Gentben már éreztem a ritmust.
– Ez az eredményein is meglátszik, egyetlen szoros csörtéje sem volt. Ennyire biztos volt a dolgában?
– Á, dehogy, rettenetesen izgultam, mert csak az a biztos, ami már megvan. De szerencsére kint mindenki olyan segítőkész volt, hogy ez oldotta a feszültségemet. Látták, hogy nincs velem a mesterem, és sorban felajánlották, hogy melegítsek be velük. Bujdosó Imre, az orosz Nazlimov, de mások is. A verseny aztán már valóban jól ment.
– Mi hiányzik ahhoz, hogy egyszer igazán nagy eredményt érjen el?
– Erről rengeteget beszélgettünk a mesterrel, s szerintem elsősorban magamat kell legyőznöm. Az olimpiai mezőnyben egyetlen vívó sem lesz, akit ne vertem volna már meg, s jó lenne ezt egy versenyen folyamatosan hozni.
– Athénban három asszó megnyerésével már dobogóra állhat.
– Ez egyszerűsíti a dolgot, ráadásul ott valóban képzett kardozók lesznek. Akik tapasztalták már az olimpiai hangulatot, azok szerint elsősorban azzal kell megbirkózni.
A MESTER ELISMERÉSE. Nagy Orsolya edzője, Bódy István korábban a többszörös világbajnok, Boros György felkészülését irányította. A szakember szerint ha valaki, akkor a tanítványa megérdemelte, hogy ott lehessen az olimpián: „Orsi rengeteget tett a szakág elismertetéséért, tudatosan, komolyan edz, s a magánéletét is alárendeli az eredményességnek. A tavalyi világbajnokság előtt új lakásba költözött, ez érthetően elvonja egy kicsit a versenyzők figyelmét, ő viszont a vb végéig alig foglalkozott ezzel. Ha kicsit kiegyensúlyozottabb lenne, akkor igazán nagy eredményeket érhetne el.”
