Kulcsár Győző érkezik, és mosolyog a bajusza alatt.
– Most már igazán megérdemlek egy fröccsöt! – mondja, miután tanítványa megnyerte az aranyérmet.
Aztán nyúl a mobiltelefonjához, amely percenként csörög. Hívják Olaszországból, Svájcból, hazulról. No és, hogy mondaná meg, Nagy Tímea telefonszámát. A mester azonban hajthatatlan:
– Nincs felhatalmazásom rá! – közli szigorúan. – Különben is, a mobilja ki van kapcsolva.
Összesereglik egy kis csapat a VIP-váróban: Kulcsár, Kovács Tamás, Kamuti Jenő, Gémesi György, Szabó Bence, Császári Attila, valamennyien a Maestróra figyelnek.
– Nyolc különböző tust adott Titi a francia Flesselnek – mondja a többszörös olimpiai bajnok. – Honnan vette elő ezeket? Egy „kis Kulcsárt” láttam benne – teszi hozzá csibészes büszkeséggel.
Régen hallottuk ilyen beszédesnek.
Újabb hívás. A Honvéd egyik szponzora telefonál. Lehet, hogy megerősödik a klub?
Mindenki előtt egy üveg sör. A felszolgáló Kamuti Jenő. Gémesi György, a szövetség elnöke maga elé meredve ismételgeti:
– Jó érzés… Jó érzés… – már mint a vívósport aranyérmének örvendezni.
És ismét Kulcsár.
– Az olimpia előtt Titi elkezdett nyavalyogni, hogy így a gyerekek meg úgy a gyerekek. Azt mondtam neki: nyerjél a gyerekeknek egy aranyérmet. Hát nem megfogadta!?
– Jó nap volt – jegyzi meg a kapitány, Szabó Bence. – Nagyon izgalmas verseny volt végig. És jól vívott Mincza Ildikó is.
Kamuti Jenő jelzi, hogy Nagy Tímea még nincs túl a doppingvizsgálaton. Még várnia kell… Nem megy az olyan könnyen…
Móna István, a Honvéd vívószakosztályának vezetője telefonál. Hát persze, hogy boldog. Később azonban kiderül, hogy ő adta meg az érdeklődőknek a Maestro telefonszámát, aki majd Nagy Tímea számjegyeit is közli. Na, ezen is dohog egy keveset Kulcsár.
– Miért nem hívják a családot? – mondja. – Benne vannak a telefonkönyvben.
Szabó Bence magyar vívómestereket parodizál, tegyük hozzá, hogy igazi színészi képességekkel. Császári Attila, az 1980-as moszkvai olimpiát idézi, az öttusa lövészetét, ahol percenként pattogtak dr. Török kapitány „jelszavai”. „Piros, kék, piros, kék…” Minden szónak komoly jelentése volt, jelezte, hogy merre hord a pisztoly.
– Emlékszem – mondja Császári –, hogy Török megállt a későbbi második Szombathelyi Macsek mellett, arra utasította, hogy: „csavar”. Tamás egyértelműen a kapitány tudtára adta, hogy tartsa meg magának a jelszavait, majd lőtt egy ötvenest.
Hát, így telik-múlik az idő, mialatt Nagy Tímeára várunk. Szóba kerül Vass Imre, Kulcsár Győző valamikori mestere is. Az ő tanítása, keze munkája is benne van a mostani sikerben.
Néhány percre komolyra fordul a szó, a Maestro elmondja, hogy párbajtőr-alapítvány létrehozását fontolgatja, amelynek révén tehetséges gyerekekkel gazdagodhatna a párbajtőr utánpótlása.
Az öröm percei megmozgatják a fantáziát.
Talán egy óra is elrepül, amikor Kamuti Jenő közli, „felszállt a füst”, Nagy Tímea már készülődik hazafelé. Indulunk mi is. Áll a busz a csarnok előtt, az olimpiai faluba készül vinni a vívókat. Megpróbálok fellépni rá, lesz, ami lesz, talán nem veszik észre, de sajnos meglátnak, és már szállítanak is lefelé.
Kamuti Jenő felajánlja, hogy elvisz az olimpiai faluig a neki járó autóval. Ő is ünnepelni akar. Igen ám, de engem a faluba nem engednek be. Oda egy nappal korábban be kell jelentkezni. Felkiabálok a buszra Titinek, jöjjön velünk Kamuti kocsijával. És Kulcsár rábólint.
– Menjél csak – mondja –, a faluban majd találkozunk.
Az olimpiai bajnoknő ül a sofőr mellett, mi Kamuti Jenővel hátul. Így beszélgetünk. Titi ölében a koszorú, a virágcsokor, a mobiltelefon, nyakában az aranyérem. Nincs rá jobb kifejezés, az egész úton ragyog. Kedves és boldog. Az alkalom pedig nem mindennapi, legföljebb a kérdés elcsépelt.
– Mikor érezte úgy, hogy megnyerheti az aranyérmet? – kérdezem.
– Tíz-nyolcnál – feleli. – De vissza kellett fognom magamat, nehogy az érzéseim elnyomják a józanságomat.
– Fantasztikus volt a közönség.
– Idegen helyen ennyi magyar és ekkora erővel még sohasem szurkolt nekem. Nagyon sokat kaptam tőlük. Szinte úgy éreztem, hogy átvállalták azt a terhet, ami rajtam volt.
– Mit adott az aranyéremhez a Maestro, Kulcsár Győző?
– Határozottságot. Azt mondta, hogy akármit csinálok, azt határozottan tegyem.
– Mindenki kiemelte, hogy nyolcféle akcióval operált a döntőben, ráadásul olyasmit is láthattunk, amit még talán soha: lerohanó támadást, flesst.
– Hát, igen. Talán életemben, ha háromszor flesseltem. De most azzal nyertem az elődöntőben tizenöt-tizennégyre a francia Nissima ellen, és a döntőben Flessellel szemben.
– A Maestro szerint akkor láttunk magától „kamu” flesseket, amikor már második gyermekét várta, és kis pocakja volt.
– Lehetséges, hogy így volt – mondja, és nevet.
– Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a sydneyi olimpia után eltűnt, sérülés is gyötörte, két évvel ezelőtt pedig megszülte a második gyermekét. Arról is beszéltek, hogy talán abbahagyja.
– Nem, nem, ez nem merült fel bennem. Megbeszéltük a férjemmel, hogy jön a második baba, és Athénban is rajthoz állok. Így terveztük. A második aranyéremről nem beszéltünk.
– Közhely, tudom, de mégis mi a különbség a sydneyi és az athéni győzelem között?
– Borzasztó nagy dolog volt, hogy négy évvel ezelőtt nyertem. Talán meglepetés is. Most jobban elrendeződött a fejemben minden. A két érem ugyanolyan színű és mégis más. És ez természetes. Lehet, hogy kívülről az látszott, hogy Sydneyben jobban örültem. Nagyobbak, szélesebbek voltak a gesztusaim. Most belülről feszített szét az öröm. Ez a nyugalom öröme volt.
– Ez volt a százötvenedik magyar olimpiai aranyérem.
– Hallottam. Jó érzés.
– Ezek szerint történelmet is írt.
– A történelem néha ismétli önmagát.
– Van, aki azt mondta, hogy második olimpiai győzelme után Nagy Tímea akár hétfőn abba is hagyhatná a vívást.
– Most a csapat következik. Aztán, ha haza megyek, még egy kicsit folytatom. Nem lehet egyik napról a másikra búcsút venni valamitől, amit rajongással szeret az ember. Még akkor sem, ha harmincnégy éves.
Kamuti Jenő szólal meg.
– Tudod, Titi, annak is örülök, hogy a szakemberek magas színvonalú vívást láthattak a döntőben, az ilyesmi cseppet sem mindegy a sportágnak. Meg mertél csinálni olyan parádriposztokat, amilyeneket csak tőrversenyeken láthat az ember.
Nagy Tímea nem felel, csak mosolyog, majd felhívja a szüleit telefonon.
Ez alatt Kamuti Jenő arról beszél, hogy egy magyar származású férfi, bizonyos Gara Róbert, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot, olyan vívóiskolát csinált Guadeloupe szigetén, hogy már most a csodájára járnak. A magyarok elődöntőbeli francia ellenfelei az ő tanítványai.
Néhány perccel később újra Titivel.
– Azt hiszem, Schmitt Pali nyilatkozta, az sem lényegtelen szempont, hogy nyugalmat áraszt a család, a sikerében benne vannak ők is.
– A legteljesebb mértékben – erősíti meg az állítást. – Sok mindent átvállaltak a szüleim, amikor jöttek az edzőtáborok. Fontos akarni a sikert, de még fontosabb, hogy akarj és tudj is felkészülni. Ebben segített a családom
– Mikor indul haza?
– Augusztus huszonharmadikán.
Megérkezünk a Syntagma tér közelébe, kiszállok a kocsiból, integetünk egymásnak, majd ránézek az órámra: elmúlt tizenegy.
Elindulok az éjszakába gyalog. Latinovits Zoltán sorai jutnak eszembe: „Az olimpiák dobogóján megjelenik Csik Ferenc, Kozma István, Papp László, Kárpáti Rudolf, Balczó András és a többiek mind, felsír a Himnusz a dobogóra, és a tisztelgés torokszorító csendjében felkúszik az ég azúrkékségébe a piros-fehér-zöld zászló. Némán állunk, és a zászló, mint tengeren a magányos, fehér vitorla integet messziről, mintha búcsúzna, mintha hívna. Mert olyan szomjasak vagyunk a győzelemre. Az öröm lebegő szárnyain utazunk, messze múltak felé, időtlen kavarogva a cikázó széllel. Mintha anyánk szeme csillogna a tengerzöld kékségben.”
Diadal
Vannak bizonyos szavak a magyarban, amelyek hibátlanok, magyarosak, de köznapi használat során óvatosság a helyénvaló – figyelmeztet bennünket Bernáth Aurél, a festő.
Ilyen szerinte az „elbűvölő” szó. És azt tanácsolja, ne használjuk!
Tisztában volt azzal, hogy a társadalom egyik-másik rétege itt-ott alkalmazza, de ahányszor csak hallotta, mindig felkapta a fejét.
„Az elbűvölőben akkora túlzás van – írta –, hogy egyetlen szótól az élet az életen túli világba rukkoltat bennünket. Egy idegen hatalom tud igazán elbűvölni, amikor elvesztjük tudatunkat, s csak a bűvölés varázslata marad kizárólagos érvénnyel.
Ez sok. S a nyelvben a pontosság a legnagyobb erény, elbűvölni senki, semmi sem tud bennünket, csak a szerelem.”
Azt hiszem, a festőnek igaza van.
De amiért Bernáth Aurélt citálom, annak magyarázata, hogy a sportnyelvben is van egy szó, amelyet nyakra-főre használunk, s ha jön egy olimpia, elkoptatottan szaladgál közöttünk.
Ilyen szerintem ma a „diadal” szó. „Diadalt aratott a Ferencváros labdarúgócsapata” – olvashatjuk emitt. (Még nem nyerte meg a kupát, csak az első meccset). „A versenyző diadalmaskodott a Világkupa-versenysorozaton…” – olvashatjuk mindenütt.
És mi lesz, ha aranyérmes lesz az olimpián?
A teljesítményre több kitűnő szavunk van. Például: győzelem, siker, első hely, eredmény, elismerésre méltó. Viszont a diadal, a dicsőség, a (régies) didalom (most veszem észre milyen szép szó!), a diadalittas, uram bocsá’ a hősi, a heroikus küzdelem nem idegen egy olimpiai aranyéremtől sem. Egy szó mint száz: Nagy Tímea győzelme diadal, mégpedig a javából.
Pindarosszal szólva: „Ünnepi játék sincs, ami méltóbb / Dalra, mint Olympia.”
