Nemcsik Zsolt egy világbajnoki ötödik helyezés után élete legjobb eredményével a magyar olimpiai csapat első érmét nyerte szombaton este kardvívásban. Tulajdonképpen örülni kellene a sikernek, mégis keserű a szánk íze. Mert egy tussal alulmaradni, mondhatjuk, semmiség. Egy tus. Ennyivel kapott ki Nemcsik az első helyért vívott csörtében az olasz Aldo Montanótól. (A fiatalember édesapja – idősebb Aldo Montano – Marót Péter, Kovács Tamás nagy ellenfele volt, csapatban olimpiai aranyat, egyéniben világbajnoki címet szerzett.) Váltott vezetések után Nemcsik Zsolt 14:13-nál a győzelem közelébe került, ezután kellett meghajolnia ellenfele előtt.
Kovács Tamás, a magyar vívócsapat vezetője szomorú volt. Nehezen lehetett szóra bírni.
– Ferjancsik és Nemcsik egyaránt jól vívott egész nap – mondta. – Sajnos, a tizenhat között öszszekerültek, egyiküknek búcsúznia kellett. Nem érdemes sokáig bánkódnunk Zsolt balszerencséjén, mert még árt nekünk. Szomorú persze azért lehetek…
Bölcs szavak. Hozzátehetjük, az ember életében van egy olyan pillanat, amelyet ha megragadunk, a szerencse is a miénk lesz. A kérdés csak az, melyik az a pillanat?
Nemcsik egy nappal később, tegnap, így látta a történteket:
– Nincs semmi gond, magamhoz tértem. Félreteszem az érzelmeket, mert fontos a csapat. Sokat nem aludtam, hajnali öt órától pedig fejben ismét vívtam. Ki lehet kapni, de így?
Gémesi György, a vívószövetség elnöke azt mondta, megnézi majd otthon azt a „vonalat”, amit Montano 14:13-nál adott, és megítélt a zsűrielnök. Nemcsik Zsolt csak bólogatott.
Késő bánat.
Weöres Sándor szerint: „Legfőbb Istennék: Bátorság, Múzsa, Szerencse: / Boldog az, a ki nekik gyújtogat áldozatot.” A Bátorság megvolt Nemcsikben, a Múzsa is homlokon csókolta, Szerencse Istennő azonban…
De, ne haragítsuk magunkra!
A 4x100 méteres női gyorsváltóban aranyérmes ausztrál csapatnak az ausztrál NOB-tag, egy hölgy adta át az aranyérmet az olimpiai uszodában. Nagy örömében négyszer is fellépett a dobogóra, és átölelte mind a négy úszót. Ritka az ilyen pillanat.
Nemcsik Zsoltnak Schmitt Pál nyújtotta át az ezüstérmet. Erősen megszorította a kezét, és a szemébe nézett. Ennyi ember előtt mégsem ölelheti át…
Majd, ha nem látják!
Bemelegítés szombat délután az uszodában. A verseny izgalma, a várakozás. Ami talán sokkal több, mint a végeredmény. A magyarok is a medencében. Edzőink egy kupacban, látszólag semmitmondó dolgokról társalognak.
Aztán egyik pillanatról a másikra a lelátó első emeleti magasságából egy fekete ruhás férfi fütyül rájuk. Két kezével, ahogy a vidéken születettek teszik. Mintha azt mondaná: „Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!”
Gyurcsány Ferenc sportminiszter – merthogy ő az, aki felhívja magára a figyelmet – összeteszi a kezét, úgy üdvözli az edzőket, majd meghajol.
Először látom valaki előtt meghajolni. És mutatja, hogy majd szurkol a fiúknak, és a lányoknak. Hogy mondhassa, amit a vízilabda-világbajnokság megnyerésekor is mondott, hogy: „Jó magyarnak lenni!” (Lásd Hernádi Miklós Közhelyszótárát).
Egy szurkoló a tömegben. Egy miniszter. Tegnap még lemondott, ma biztat. És fütyül.
Vannak emberek, akik túl komolyan veszik magukat, ami teljesen eltorzítja a látásukat.
Kedves kollégám, az örök emlékű Peterdi Pali mesélte, hogy amikor a moszkvai olimpián Wladár Sándor közeledett a cél felé a kétszáz méteres hátúszásban, azon vette észre magát – mármint Peterdi –, hogy visszahallja Pluhár István 1936-os közvetítését Csik olimpiai győzelméről. „Gyere, Ferkó, gyere!” – hangzott a százméteres gyorsúszásról szóló berlini közvetítésben, amit később megörökítettek lemezen is. „Gyere, Zoli, gyere, Sanyi” – mondta Peterdi a rádió mikrofonja előtt, mert Wladár mögött ott volt Verrasztó Zoli is. Ötven év távlatából áthallatszottak Pluhár szavai.
Csik Ferenc berlini győzelme óta álmodoztunk az úszásban a férfi olimpiai bajnoki címről, Moszkvában végre sikerült. Első lett Wladár, második Verrasztó.
És mit ad Isten! Miközben az athéni olimpia uszodájában, a négyszáz méteres férfi vegyesúszás során Cseh Lacit figyeltem, azon vettem észre magam, hogy egyre mondogatom: „Gyere, Laci, gyere!”
Hatvannyolc év távlatából nekem is visszahallatszottak Pluhár szavai.
Az erőfeszítés a bronzéremre volt elég, mert az amerikai Vendt is megelőzte bajnokunkat. A nagy ellenfél, az amerikai Phelps világcsúccsal győzött.
Mándy Iván köztudottan rajongott a sportért, különösen a futballért. Hozzáteszem, a régi idők focijáért. Egyszer azt nyilatkozta – szabadon idézem –, hogy önző mesterség az írás. Finom embereknek nem való ez a pálya. Vasegészség kell hozzá, és mérhetetlen önzés. Amit tehetségnek nevezünk, egy szörnyeteg, aki megy a maga útján. Az író tulajdonképpen kellemetlen ember. Elveszi, amit akar, s után tovább áll: „Ott dögöljetek meg!” – mondja a finom író, és otthagy csapot, papot. Nem udvarol sem társaságnak, sem közönségnek.
Hasonlóképpen van a versenysportban. Még ha az úgynevezett csapatszellem fűti is a játékosokat. Az elhatározás konoksága, vasegészség, lemondás, az edzések, kisebb és nagyobb versenyek egy célra (az olimpiára) szegezett figyelme, önzés, küzdelem, siker! Nézem az olimpiai uszodában a négyszáz méteres női vegyes úszásban győztes ukrán Klocskova arcát. Ő is megy a maga útján. Hajtja a szörnyeteg. Arca kínosan eltorzul az erőfeszítéstől, tovább! tovább! A végsőkig tovább! Óriási harcban az amerikai Sandenóval. Még húsz méter, még tíz, még öt, még kettő… Aztán, amikor a célban megérinti a falat, egyszerre kisimul. Végtelen nyugalom szállja meg, testét ívben hátrafeszíti, még néhányat tempózik a víz alatt, akár egy súlytalanul lebegő mélytengeri élőlény valamely természetrajzi filmben, majd kiemeli a fejét a medence tükörképéből. Érdemes nézni az arcát! Még sohasem volt ilyen szép. Még soha sem mosolygott így.
Mindig érdekes, amit a győztes az öröm első pillanataiban mond. Ide vések néhányat az olimpiai uszodából.
Michael Phelps (Egyesült Államok): „Az igazi nagy nap, úgy gondolom, ez a verseny volt. Az utolsó éjszaka nem aludtam, és úsztam teljes erőmből, ahogy tudtam.”
Ian Thorpe (Ausztrália, a 400 méter gyors aranyérmese, a sydneyi olimpia sztárja): „Idén néhány nagy versenyt már megnyertem, de a történelem csak ezt a sikert őrzi meg.”
A Thorpe mögött második, szintén ausztrál Grant Hackett: „Csak néhány méter kellet volna még az aranyéremhez…”
Jana Klocskova (Ukrajna): „Így gondoltam.” És a mögötte ezüstérmes Kaitlin Sandeno: „Bevégeztetett”.
Hát igen.
Egy ezüst- vagy bronzérem talán nem más, mint dramaturgiai hiba.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ülésén Jacques Rogge, a NOB elnöke megdicsérte a kínaiakat, akik úgy építik a négy év múlva sorra kerülő pekingi tájékok létesítményeit, mintha máris késésben volnának.
Túlságosan is előre vannak. Mint a jó diák, aki minden kérdésnél ágaskodik, és emelgeti a karját. Akkor is, ha nem kérdezik.
Kéretik egy kicsit lassítani a tempót – mondta Rogge, a jelenlévők nagy derültsége közepette.
Ezt hallván a görögöknek szégyellniük kellene magukat, hiszen csak a játékok kezdetére, az utolsó pillanatra készült el minden. A megnyitóünnepség előtt levetítettek egy filmet az olimpiai stadionban. Egyik jelenetében egy utcai járókelő így kiált fel: „Nem készültek el a létesítmények?!” A választ a film rendezője adja meg, aki – mint Chaplin néma filmjeiben látható – egyszerűen felgyorsítja a képsorokat a kezdetektől a befejezésig.
Általános a derültség a stadionban, majd jön a vastaps.
„Lassítani, lassítani!” – mondta Rogge. Erről jut eszembe Karinthy Frigyes, aki előre látta a jövőt. Egy helyütt azt írta, hogy a harmincadik században nem gyorsasági, hanem lassúsági versenyeket fognak rendezni, az győz, aki a leglassabban esik le a tizenkettedik emeletről.
Szép kilátások, mondhatom.
Két nap után megszületett az, amiben titokban reménykedtünk: női párbajtőr egyéniben megszületett az első athéni olimpiai bajnokságunk. A győztes nem más, mint az az asszony, aki négy évvel ezelőtt a sydneyi olimpián diadalmaskodott, és most mindenki csodálatára meg tudta ismételni ezt az eredményt. Egyöntetű a vélemény, hogy az nyerte meg az aranyérmet, aki a legjobban megérdemelte.
Már a délután folyamán látszott, hogy két vívónőnk Nagy Tímea és Mincza Ildikó kitűnő formában van. A legjobb nyolc között Mincza 15:9-re győzött a koreai Kim ellen, a másik ágon pedig Nagy Tímea a kínai Zhangot verte 8:7-re.
Az esti elődöntőben mindkét vívónőnk folytatta jó szereplését, de Mincza, bár kezében volt a mérkőzés, nagyon szoros csatában egy tussal alulmaradt a francia Flessellel szemben. Pedig megérdemelte volna a győzelmet. Nagy Tímea viszont ugyanekkora különbséggel megverte a másik francia vívónőt, Nissimát, így aztán Mincza a harmadik helyért, olimpiai bajnoknőnk pedig újra az aranyéremért mérkőzhetett. A bronzcsatában Mincza már 6-3-ra vezetett, de ezután fordult a kocka, és a magyar lány nem tudott újítani, 15:12-re kikapott.
Amit viszont Nagy Tímea az aranyéremért vívott csatában művelt, arra sokáig fogunk emlékezni. Egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy kiengedi kezéből az aranyérmet. S amikor 15:10-re győzött, boldogan ölelkeztek össze mesterével, Kulcsár Győzővel, aki természetesen oroszlánrészt vállalt sikerében. Szépszámú nézősereg jött össze a vívócsarnokban, mert a Görögországban üdülő magyarok is szereztek valahonnan belépőt, és végig zászlókkal és kiáltásokkal buzdították a magyarokat.
Kovács Tamás már nem volt olyan szomorú, mint a karddöntő elvesztése után.
– Olyan hihetetlen az egész – mondta. – Egy kétgyerekes édesanya győzött, aki talán már lelkileg nem is készült úgy, ahogy a sydneyi olimpia idején.
Kamuti Jenő így nyilatkozott:
– Csodálatos dolog volt Nagy Tímeát ismét a dobogó tetején látni. Az az igazság, hogy az elmúlt négy évben szinte eltűnt, sérült volt, második gyerekét szülte, de most újra tökéletes sportemberként jelent meg előttünk. Éretten, technikás vívással utasította maga mögé a mezőnyt.
Mint a legnagyobbak.
BRICS
Irán új szövetségeseket keres
