Pólós aranyhíd Los Angelestől Athénig

V í z i l a b d a Nyolc olimpiai aranyéremmel büszkélkedhet a magyar vízilabda, s akkor még nem beszéltünk az egyéb rangos címekről, diadalokról – világ- és Európa-bajnokságokon, a Világkupában vagy a Világligában. Először 1932-ben, a Los Angeles-i olimpián lettek világelsők a magyar pólósok, legutóbb pedig – emlékezetes finálét követően – augusztusban, az athéni játékokon. Tradíció tehát a siker. Hagyomány, ami azt is jelenti, hogy a jelenben természetesen ott a múlt is.

Magától értetődőnek tartja Gyarmati Dezső, hogy az Athénban, Kemény Dénes vezérletével olimpiai bajnoki címet nyerő válogatott méltó utódja a nagy elődöknek, több szempontból is. „Először is nézzük a számokat. A mostaniak éppen úgy kétszer egymásután nyertek, mint az 1932-ben és 1936-ban, valamint az 1952-ben és 1956-ban győztes társaság – mondja az 1976-ban, Montrealban diadalmaskodó válogatott kapitánya. – Az viszont kuriózum, most fordult elő először, hogy a nyolc esztendő alatt nem változott a kapitány személye, mindvégig Kemény Dénes irányította a munkát.”
Az eltelt évtizedekben más lett a játék, mint volt egykoron, éppen ezért nehéz összehasonlítani a régieket a maiakkal. Ezzel együtt sokkal több a közös vonás, mint elsőre hinnénk. „Az mindenképpen maradt, hogy az számít jó játékosnak, aki jól úszik, és a labdával is sokat tud, még akkor is, ha más volt a fontos régen, és más ma – magyarázza Gyarmati. – Mostanság már sem idő, sem hely nincs olyan fifikás megoldásokra, mint a csavar, a pöckölés vagy a doppler, pedig a maiak is tudják mindezeket. Néha-néha elővezetik, mint például Vári Attila a legendás szabaddobásánál, a sydneyi döntőben, de nem ez a jellemző, inkább a kíméletlen harc, a sok ütközés. Ezzel együtt állítom, hogy a régiek éppen úgy megállnák a helyüket a vízben ma, mint ahogy a maiak megállták volna régen – a tehetség állandó. Csak az edzések meg a meccs követelményei mások.”
Kétségtelen, ma rendszerint az dönt, hogy a játékosoknak milyen a fizikuma, milyen erőben vannak. „A Kemény-féle társaság nagy előnye, hogy mind a tizenhárom játékos képes a világszínvonalú játékra, a cserék nem okozhatnak törést – folytatja Gyarmati Dezső. – Én Montrealban nem álltam ilyen jól, hiszen Konrád Feri sérült volt, Gerendás és Kenéz pedig később lett érett, nagy pólós, de szerencsére ez nem okozott gondot. Talán azért sem, mert az akkori stílus, meg talán a bíráskodás is megengedte, hogy kockáztassanak a többiek – mondjuk, Csapó, Faragó és Horkai. A mostani bajnokok nagy erénye, hogy képesek fegyelmezetten pólózni és váratlan megoldásokra vállalkozni egyszerre. Gondolok itt a már említett Vári-féle csavar mellett elsősorban Kásás és Biros átlövéseire, vagy Steinmetz Ádám és Varga Tamás húzásaira. Szóval, nagyon jó ez a csapat.”
Kemény Dénes is azt vallja, hogy válogatottján felismerhetők a múlt, ha úgy tetszik, az állandóság jegyei. „Elsőként az alkalmazkodóképességet említeném. Az én játékosaim is képesek arra, hogy nehéz helyzetekben rendre megtalálják a megoldást – így a kétszeres olimpiai bajnok kapitány. – Ez azért fontos, mert ma egy-egy nagy torna tízismeretlenes egyenlet, értve alatta, hogy senki ellen nem mehetünk biztosra. Példa rá a horvátok esete. Tavaly Európa-bajnoki döntőt játszottak, az olimpián pedig tizedikek lettek. Akárki akárkit legyőzhet, ilyen körülmények között különösen nagy tett, hogy megvédtük a címünket.”
Kemény Dénes többes szám első személyben fogalmaz – ez természetes –, ugyanakkor azt vallja, hogy a játékosoké a főszerep – ez is magától értetődő. „Az elődeimtől tanultam, hogy nekem mindent meg kell adnom a fiúknak, amire szükségük van, de tudatosítanom kell bennük, hogy ők vannak a vízben, ők lövik és kapják a gólokat, mégpedig együtt. Azaz, tehetek én akármit, a lényeget tekintve egymásra vannak utalva.”
A játékosok pedig tisztában vannak ezzel, feltehetően azért is, mert ugyanabban a közegben nőttek fel, mint a kapitányuk, meg persze a kapitányuk elődei – az uszodában. „Nehéz pontosan megfogalmazni, milyen hatások érik az embert, ha az uszodában lesz belőle felnőtt – gondolkodik hangosan Kemény –, azt viszont biztosan megtanulja, hogy csak a teljesítmény számít. Így aztán meg sem próbálkozik azzal, hogy a kelleténél többet foglalkozzon a körülményekkel. Észreveszi persze, ha meleg a víz, ha furcsán fúj a bíró, ha a szemébe tűz a nap, de sosem hivatkozik rá. Nagy dolog ez a mai világban, amelyben a legtöbben azonnal kifogásokat keresnek. A gyerekeimen is látom… Hazajönnek az iskolából, rossz jegyet hoznak, de nem azzal kezdik, hogy ők mit csináltak, hanem, hogy a padszomszéd, meg a tanár… Amolyan »igen, de…« világban élünk, ami szerencsére ránk, a csapatra nem jellemző.”
Olyannyira, hogy Kemény Dénes nem emlékszik olyan esetre, amikor valamelyik pólósa másra kente volna, ha hibázott. „A játékosaim mindig többes szám első személyben beszélnek, ami egységet takar. Kifelé is, meg előttem is. Az pedig eszébe sem jut senkinek, akinek nem megy jól a játék, hogy azon mesterkedjen, hogy a másiknak se menjen. Én ebben is a múltat látom, mert az uszoda igazságos világ, hosszú távon nem él meg a medence környékén, aki simlis. Mi pedig már jó néhány esztendeje együtt vagyunk” – dicsekszik okkal.