Önzés

Fölgyorsult a világ. Olyannyira, hogy a dicsőség is múlandóbb, mint normálisan. Alig egy hónapja, hogy a magyar sport tizenhét érem jóvoltából növelte jó hírét Athénban az olimpián, s máris presztízsveszteséget szenvedett. No, nem a nagyvilágban – itthon. Élénk az emlék, hogy a hatalmasok táviratoznak, mosolyognak, integetnek, de máris közbeszólt a politika – a múlté a sportminisztérium.
A bajnokok még ünnepelnek, élvezik a népszerűséget, ezredszer is elmesélik, hogyan is vívtak meg a vetélytársaikkal, ha tehetik mozgásra buzdítják az ifjakat, amikor hirtelen szembesülni kénytelenek azzal, hogy nem is olyan fontos, amit ők tudnak.
Modortalanság ez a javából. Meglepő sértés még akkor is, ha benne volt a levegőben. Mondjuk azáltal, hogy Gyurcsány miniszter tíz nappal az olimpia előtt ajánlotta föl a lemondását. A bizalomvesztés miatti sértődött gesztus és a minisztériumtörlő tollvonás között egyenes az ív. Sokféle kitétellel illethető, a legjobb persze, ha magát a miniszterelnököt idézzük. Gyurcsány Ferenc bevallása szerint „talán önzésből” is magával viszi a sport ügyeit a Miniszterelnöki Hivatalba. Találó érv, sejtetni engedi a lényeget.
A sport veszít a presztízséből, de arra azért alkalmas, hogy a kormányfő nimbuszát növelje.
Az új felállás egyértelmű. A sportra szánt pénz csupán alfejezet a hivatal költségvetésében, a szervezet feje pedig Gyurcsány Ferenc. Ő kereshető majd valamennyi állami döntés mögött. A koalíció miniszterelnöke. A (kormány)politika ezzel bedarálta a sportot. Azt kezd a klasszisok világával, amit csak akar, már a lehetőséggel is alátámasztva az elemzők állítását, amely szerint Gyurcsány színre lépésével megkezdődött a választási harc.
Nehéz lesz ellenállni a csábításnak, hiszen a képlet egyszerű. Aki szeret engem, az jó sportoló, megérdemel minden segítséget, de persze csak az a jó sportoló, aki szeret engem. Hatásköröm, illetékességem rendben, így aki a mi kutyánk kölyke, megkapja, amire vágyik. És ha megkapta, nyilván hálás lesz érte, ami enyhén szólva sem árt majd a választásokon.
Akár így lesz, akár nem, a csábítás nagy.
És ez a legnagyobb baj.
Jobb helyeken ugyanis nem hagynak támadási felületet a hatalmon lévők, egyrészt kényelmetlen, másrészt nem illendő.
Az olimpia idején tizenegy sportvezető levélben igyekezett maradásra bírni Gyurcsányt a tárca élén, mondván, enyhén szólva sem szerencsés, hogy egy kormányzati cikluson belül hárman irányítják a sportot. Kívánságuk meghallgatásra talált, a Jánosi Györgyöt követő Gyurcsány maradt, de új minőségben, megújulva – a régi módit követve.
Újra jöhet a „száguldó őrnagyok kora”, azzal a különbséggel, hogy ma már nincsenek Puskás Öcsihez mérhető klasszisaink. A futballban semmiképpen. A többieknél pedig jöhet a régi módi, a száguldók közül csak az lehet őrnagy, akit a hatalom méltónak talál az előléptetésre.