Kis túlzással azt mondom, megdöbbentő volt, amikor a találkozók másnapján a sportlapban elolvastam a nézőszámokat. Ezer-ezer ember az MTK–Békéscsaba és a Fehérvár–Kaposvár mérkőzésen, nyolcszázan a Bozsik-stadionban… Csak ezeket a találkozókat emelem ki, annál az oknál fogva, hogy ezekben a stadionokban valamikor, ha nem voltak legalább tízezren, nem is fújt sípjába a bíró. Tiltakozom az ellen, hogy meg kell szokni az érdektelenséget. Még akkor sem fogadom el, ha tudvalévő: napjaink magyar labdarúgása messze elmarad az ötvenes-hatvanas – de még a nyolcvanas – években látottakétól. Igaz, az MTK meggyengült korábbi önmagához képest, és ismert az is, mekkora gondokkal küszködnek Székesfehérváron meg Kispesten is. Pontosan a nehézségek miatt kellene kiállni a csapatok mellett, mert akár hiszik, akár nem, a teli lelátók erőt adnak a játékosoknak, vagy megfordítva: nincs lehangolóbb látvány az üres szektoroknál.
Ha azonban a DVTK, a ZTE és a DVSC mérkőzésére gondolok, örülök. Kiszolgálták a csapatok a nézőket! Nem akarok túlzásokba esni, de talán nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: a debreceni találkozó a Bundesligában sem a lesajnáltak között kapott volna helyet, s biztos vagyok abban is, jóval többen megnézték volna a Fradi vendégszereplését, ha jutott volna számukra is hely a lelátón. Ezt csupán azért jegyzem meg, mert a szavakon túl eddig nem sok történt annak érdekében, hogy a debreceni labdarúgás elfoglalhassa azt a helyet, amelyet megérdemel. Diósgyőrben a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a meccs. Izgalmas kilencven perc, utána verekedés, sérültek. Maradva a Bundesliga-példánál: ha mindez ott, Németországban történik, néhány hétre más stadion után nézhetnének a csapat vezetői.
Trump aláírta a törvénybe foglalt ígéreteit
