Nászút után is a dobogón

C S E L G Á N C S Bronzérmet szerzett a szombati abszolút Európa-bajnokságon Kovács Antal, a barcelonai olimpia aranyérmese. A 33. évében járó, ám a visszavonulás gondolatával nem foglalkozó paksi dzsúdós mindenre felkészült a hét végi viadal előtt, mert tudta, nehéz lesz. Mégis szokatlan volt neki, hogy szinte megmozdíthatatlan húshegyekkel kellett megküzdenie.

Nem készült külön erre a viadalra a paksi dzsúdós, mert elmondása szerint: „Nekem elég már csupán karban tartani a testemet, az izmaimat. A fejem tisztában van azzal, mit, mennyit kell és szabad csinálnom. Sokan azt hiszik, hogy a balszerencsés olimpia után egyik napról a másikra leálltam. Akik így gondolják, tévednek. Talán ha egy hetet nem edzettem. Utána volt dolgom bőven, azt is mondhatnám, becsületből látogattam az edzőtermet, pedig lett volna más, kellemesebb időtöltésem is.”
Ez utóbbi mondat úgy és akkor fejthető meg, ha leírjuk: Kovács Antalt az időközben már lezajlott junior Európa-bajnokság tartotta itthon. Azt a fiatal kollégát, Bor Barnát segítette, aki Athén előtt éppen neki volt edzőpartnere a felkészülés során. A segítség visszajárt, s mint kiderült, Anti okosakat súghatott, hiszen Bor ezüstöt nyert a pesti vb-n. Ami pedig a kellemesebb időtöltést illeti, arról azt mondja a nemrégiben nősült Kovács: „Sokadszor emelek kalapot a feleségem, Ági előtt, hiszen zokszó nélkül vette tudomásul, hogy nászút helyett az edzőterembe megyek. Persze azt hiszem, megszokta már ő ezt, tudja, hogy az életem része, állandó kábítószere a cselgáncs.”
A nászút azért nem maradt el, csak átütemezték. A Kovács házaspár az abszolút Európa-bajnokság előtti napokban érkezett haza Mexikóból, ahol két boldog hetet töltöttek el – még ha megkésve is.
„Nem mondom, hogy csodálatos, hogy felejthetetlen volt, mert ez magától értetődik, mint ahogy az is, hogy akkor is, ott is naponta edzettem, mert tudtam, versenyem lesz, amikor hazajövünk. Egy kis úszás, futás, kondizás, semmi több, az is akkor, amikor Ági még aludt.”
Ez a könnyed felkészülés is elég volt ahhoz, hogy az olimpiai és világbajnok ezúttal is a dobogóra állhasson, bár arra a kérdésre, hogy milyen volt mérkőzni a nála jóval nehezebbekkel, csak ennyit válaszol: „Hááát…” Vagyis nem álmai Európa-bajnoksága után van Anti, aki pályafutása során eddig csak egyszer próbálta ki az abszolút kategóriát. „Valamikor nagyon régen, még a múlt században, azt hiszem, juniorkorú voltam, s nem is emlékeztem, mekkora darab emberekkel küzdöttem akkor. Most aztán visszaköszönt a múlt. Kosztolánczy Gyurival (ő volt a másik magyar induló, ő is bronzérmes lett – a szerk.) a magunk száz kilójával szinte eltörpültünk a 130-150 kilósok között. Amikor rájuk néztünk, tudtuk, nyerni itt mi nem tudunk… Így is történt, mégis mindketten örültünk utána: túléltük, ráadásul úgy, hogy érmet is kaptunk…”
A doktori disszertációját író (lám, össze lehet egyeztetni az élsportot a tanulással) klaszszistól nem illetlenség megkérdezni: meddig még?
A válasz, ismerve őt, nem meglepő: „Nem foglalkozom ezzel, különösen most nem, mert úgy látszik, állást kapok Pakson az atomerőműben. Olyat, amit a lehető legnagyobb örömmel látok majd el, s ami biztosítja a megélhetésünket. Így aztán továbbra sem csukom be magam mögött az edzőterem ajtaját, amit nem is tudnék. Húsz év hosszú idő, soha ki nem törölhető az életemből. Ha nem szól közbe sérülés, megpróbálok kijutni a tavaszi Európa-bajnokságra is.”
Csak a pontosság kedvéért: egy héttel a májusi Eb után már a 33. születésnapját ünnepli…