Rejtő Ildikó, a technika csodás királynője

V Í V Á S A tokiói olimpia negyven évvel ezelőtti eseményeire emlékeztek a minap azok a sportolóink, akik érmeikkel és helyezéseikkel beírták nevüket a sporttörténet annaleseibe. Közöttük volt Rejtő Ildikó is, aki női tőrben holtverseny után szerezte meg az aranyérmet. Rejtő tagja volt a női tőrcsapatnak is, amely szintén a dobogó legfelső fokára állhatott fel. Pézsa Tibor és a párbajtőrcsapat révén további két első helyet szereztek vívóink.

Az emlék nem az, ami volt, hanem annak a feledés (az emlékek torlódása és a fantázia) által restaurált képe – írja a magyar irodalomtörténet biztos ítéletű szerkesztője, Osvát Ernő. Mégis talán a sport a kivétel, amely az idő, a méterek és a számok vetületében a legjobban kötődik a tényekhez, kevés helyet hagyva a restaurált képeknek. „Milyen könnyen nyert Tokióban” – mondom Rejtő Ildikónak, mert emlékszem a sportlap tudósítására: a holtversenyben előbb az olasz Ragnót verte 4:1-re (Mees–Ragno 4:2), végül a német Mees következett.
„A Rejtő–Mees csörte még akkor is, amikor ezeket a sorokat írom – olvashattam a tudósító tollából –, szinte álomnak tűnik. Alighogy elhangzott a rajta! vezényszó, talán három másodperccel azután Rejtő már elérte első találatát, és a további három megszerzése sem tartott tovább összesen fél percnél.”
Az én emlékezetemben az élt, hogy könnyen nyert, Ildikó azonban azt mondja: „Nem ment az olyan könnyen.” Döntőbeli egyetlen vereségét a német Meestől szenvedte el. Véleménye szerint Mees nem volt neves vívó, 1956-ban, a luxemburgi ifjúsági világbajnokságon találkozott vele először, de hát Tokióban kikapott tőle, és így került sor a hármas holtversenyre.
„A csapatverseny drámai volt” – mondom. Erre meg ő azt feleli, hogy biztos volt a győzelemben. Igaz, 5:3-as vezetés után 7:6-ra elhúztak a szovjetek… Az utolsó csörtére Sákovicsné és Sisova állt fel. Három-három után „egyetlen találatba sűrűsödött minden. Egyetlen parányi találaton múlott az olimpiai bajnokság. Sákovicsné ismét támadást kockáztatott meg – érvénytelen. Még egyet – az is. Jaj, most már Sisova jön – jajdultunk föl, de nem. Harmadszor is támadott Sákovicsné, s harmadszorra talált.” Kovács Pál, a Magyar Vívószövetség akkori elnöke elgyötört arccal mondta: „Ilyen kemény, ilyen férfias, ilyen nagyszerű női versenyt még nem láttam.”
Amikor Sákovicsné Dömölky Lídia elbúcsúzott a versenyzéstől, arra a kérdésre, hogy melyik volt a legjobb csapat, amelyben vívott, Rejtő Ildikó és Juhász Katalin nevét említette. „Kati volt az ész, Ildi a technika, én a fizikum… Az ellenfél három eltérő stílusú ellenfelet kapott.”
„Emlékszik még a középiskolás versenyekre?” – kérdezem Rejtőt. „Nem nagyon” – mondja. „Pedig 1954-ben női tőrben – nem csalás, nem ámítás – Marosi Paula (Veres Pálné Gimnázium) nyerte a versenyt Dömölky Lídia (Fonóipari Technikum) és Rejtő Ildikó (Ruhaipari Technikum) előtt.” „Lehetséges.” A leendő nagy csapat három tagja itt ismerkedett meg egymással. És íme, már ők sem emlékeznek erre, de visszakereshető az eredményük.
Egy évvel Tokió előtt, a gdanski felnőtt-világbajnokságon három magyar női tőröző is bekerült a négyes döntőbe, hogy aztán maguk között döntsék el – többszöri holtverseny után, szünetek beiktatása nélkül! – az érmek sorsát. Az utolsó holtverseny aztán eldöntött mindent, mert Rejtő 4:3-ra legyőzte Sákovicsnét és 4:1-re Juhászt – kimagaslóan gyönyörű küzdelemben.
„Ildi, Ildikóm… – hajtogatta csak egyre Hatz József, a bajnok vívómestere, aki mást hirtelenjében nem is tudott kimondani…” „Akkor gondoltam rá, hogy nyerhetek – mondta Rejtő –, amikor másodszor kezdtük a holtversenyt. Még azt is elmondhatom, hogy ezzel életem nagy vágya teljesült, meg azt, hogy sikerem elsősorban jó erőnlétemnek köszönhetem. Érdemes volt dolgozni. Hogy örülök-e? Lehet ilyet kérdezni?”
„Ezt mondtam?” – kérdezi ma. „Ezt – felelem és hozzáteszem –: A remény már megvolt Tokióra…” „Tokió még nagyon messze volt” – jegyzi meg. Árnyalatok. A restaurált kép is sokféle. Hatz József valamiféle ünnepi mondatba kezdett Gdanskban: „Gyerekeim, gyerekeim! Egyformán jók voltatok. Én nem tudtam volna eldönteni. Mindhárman világbajnokok vagytok.”
„Szepi bácsi második apám volt – mondja Rejtő Ildikó ma. – Együtt éreztünk, együtt gondolkoztunk. Meglátta bennem a tehetséget, s mindig tudta, mi játszódik le bennem. Egyetlen szóból, egyetlen rezdülésből értettük egymást.”
Emlékezetes a kép, ahogy a dobogón állnak. „Dömölky szeméből kicsordult egy könnycsepp. Lassan indult útjára az arcán, de már futva ért az álláig, hogy a földre hulljon. Egy hellyel feljebb Rejtő Ildikó szeméből patakzott a könny. Kissé jobbra pedig Juhász Kati is hiába igyekezett elfojtani feltörő zokogását.”
„Szép emlékek, szívesen gondolok rájuk” – állítja Rejtő Ildikó, és elmondja, hogy készül a veterán-világbajnokságra. 1999-ben az egyéni versenyen első lett, de az igazi siker a csapatgyőzelem lenne. Egyelőre azonban még nem írták ki a versenyt. De valamennyien nagyon várják.
Az évek múlásával is örül az életnek, az egészségének. Hetente háromszor a Hélia Hotelba jár úszni, s ha eszébe jutnak a tegnap eseményei, boldog, hogy megérhette.
Osvát Ernő egyik aforizmájával kezdtem, vele is szeretném befejezni: „Ha nem lenne ismétlés – írta –, nem volna emlékezés. De ha nem lenne emlékezés, nem tudhatnánk az ismétlésről.”