Egy-egy fontosabb mérföldkőnél, magasabb csúcsnál illik megállni és visszatekinteni: honnan is indultunk? Akik a magyar jégkorong felemelkedéséért dolgoznak, elmondhatják: nagyon messziről, illetve mélyről. Magyarországon a jégkorong önmagától értetődően honosodott meg a két világháború előtt. A zártnak mondott magyar társadalom a sportágak befogadása terén egyébként nagyon is nyitott: nem csak belekóstoltunk ebbe-abba, amibe belekezdtünk, azt később magas szintre fejlesztettünk.
A hoki kis híján az elenyésző kisebbség egyik képviselője lett. A szocializmusban rásütötték, hogy úri sportág – az is volt, de elfojtása helyett tömegbázisát kellett volna megteremteni. Itt-ott azért vegetált, s amikor belátták, hogy nem fenyegeti az osztályérdekeket, erőre kapott, s a hatvanas-hetvenes évekre nemzetközi szinten is jegyzett eredményeket ért el, a magyar válogatott még a világbajnoki B csoportban is megfordult. A „modernizációban” azonban az egész országhoz hasonlóan a hoki is lemaradt. Nemcsak Észak-Amerikában és Észak-Európában, de még Csehszlovákiában is egyre-másra húzták fel a fedett csarnokokat, miközben nálunk az iskolaudvart locsolták fel telente. A 90-es évek elején a kimúlás jeleit mutatta a sportág, amikor – utólag így kell értékelnünk – csoda történt. Szinte a semmiből felbukkant egy rendkívül tehetséges generáció – Ladányi, Ocskay, Palkovics, Tokaji, Tőkési és a többiek –, akiket muszáj volt támogatni.
Bár azóta sokan, még kedvenc tanítványai közül is többen megtagadták, ne hallgassuk el, hogy az életben maradás és felemelkedés útján az első lépéseket a gyergyócsomafalvi születésű, s a Ceausescu-rezsim elől Magyarországra menekülő Kercsó Árpád tette meg. Dunaújvárosban ő csábított el jégkorongozni alighanem más sportágakban is tehetséges gyerekeket, ő harcolta ki, hogy húzzanak fel fedett pályát, s a korosztályos csapatokban ő egyengette a válogatottnak még ma is gerincét adó játékosok útját. Ha még egy nevet ki kell emelni, akkor az Kovács Zoltáné. Egy főtitkárt, egy „irodistát” ritkán szokás felmagasztalni, de akárhogy is, ő jelenti az állandóságot a magyar hokiban. Elnökök jöttek, elnökök mentek, ő még mindig a helyén van, s szakértelemmel, alázattal teszi a dolgát. Eleinte C csoportos vb-t szervezett – ma már világsztárokat felvonultató tornát.
Akár még 1999-ben is, amikor nyeretlenül, hét vereséggel kiestünk a B csoportból a dániai vb-n, ki gondolta volna, hogy Kanada egyik megbízható és hálás partnerünk lesz, hogy rajta kívül a világbajnok Szlovákia, valamint Németország elfogadja a meghívásunkat, és ájuldozik a rendezés magas színvonalától, hogy A csoportos feljutásról álmodozunk gyakorlatilag ugyanazzal a társasággal, hogy világsztárok igazolnak a magyar bajnokságba?
Beláthatatlan távolság, szédítő magasság. Csak e legutóbbi csúcsot szemlélve, Niedermayer és Strudwick vendégjátéka nagyjából azt jelenti, mintha mondjuk Paul Scholes és Wes Brown Kispestre szerződne. Egy válogatott támadó és egy megbízható hátvéd a sportág őshazájából az egykoron patinás magyar klubba.
A magyar jégkorong vezetői mégsem elégedettnek, inkább nyughatatlannak tűnnek. Mintha még mindig nem hinnék el, hogy lefektették a magyar hoki alapjait. Félelmeik részben érthetőek. Bár Dunaújváros és Székesfehérvár mellett valószínűleg Miskolcon és Győrött is megkapaszkodik a sportág, Zalaegerszegen, Kaposvárott és Debrecenben már húzzák fel, illetve át is adták a pályát, Budapesten még mindig kétséges a jövő. Újpesten ugyan beindult az élet, de azzal mindenki tisztában van, hogy a jó Fradi nélkül csonka a bajnokság. Niedermayer és Strudwick talán nem is tudja, milyen nagy a felelősségük. Ők adhatják az újabb lökést, ami után már tényleg csak az A csoportos kaland hiányzik majd a magyar jégkorong életéből.
egyesült királyság
Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a migránsbűnözésről
