Két komoly nemzetközi verseny, két első hely, s ráadásul remekül jött ki az összekapaszkodásos helyzetekből, amelyektől félteni kellett az elmúlt években. Mi változott?
– Például a kapaszkodás is. Immár a két hónalj alatt kell átfogni az ellenfelet a lapockánál, de csak a kedvezményezettnek, aki így valóban előnyt élvez. S ha elindítja az akciót, akkor nyolcvan százalék rá az esély, hogy be is tudja azt fejezni. Ha viszont az ellenfél kivédekezi a helyzetet fél percig, akkor övé a pont. Szóval nem olyan momentumok döntenek, hogy melyik versenyzőnek nyílnak szét hamarabb a kezei a fogásban, vagy az, hogy ki fogott össze szabályosan, amit nehezen lehetett eldönteni. S ez borzasztó volt.
– Vagyis megbarátkozott az új módival?
– Ha ezután is jönnek majd az eredmények, akkor azt mondom, hogy feltétlenül! Annak természetesen nem örülök, hogy a parterhelyzetet, vagyis az intést követő lenti birkózást eltörölték, mert így „kenyérkereső” fogásom, a pörgetés alkalmazására jóval ritkábban nyílik alkalmam. De jelen helyzetben mindenki egyet tehet: megpróbál alkalmazkodni az új szabályokhoz, s magam is ezt teszem. Hallottam olyan hangokat, hogy az új rendszerben én nem sok jóra számíthatok. Azon vagyok, hogy ezeket megcáfoljam.
– Azok számára is van válasza, akik szerint a birkózásból az új szabályok kiölték a látványt, s a mérkőzések szó szerint véve is tusakodásokká váltak?
– Szerintem a kétperces menetekkel, valamint azzal, hogy a zóna elhagyását ponttal büntetik, éppenséggel felgyorsult a birkózás, s egyáltalán nincs üresjárat. Amint mondtam, a kapaszkodás korrektebb lett, szóval én tényleg csak a parterhelyzet megszüntetését bánom. Azt mindenképpen jó ötletnek tartom, hogy a lebonyolítás vigaszágas lett, mert így kedvező esetben egy elején összeszedett vereséggel is oda lehet érni a dobogóra; s azzal sincs semmi gondom, hogy egy nap alatt kell lebirkózni az összes mérkőzést. Ezáltal egyébként a nézők számára is sokkal követhetőbbé váltak a versenyek.
– Ha jól számolom, az olimpia óta veretlen, igaz?
– Igen, egyelőre az vagyok. A két nemzetközi verseny előtt még itthon megnyertem a Ganz-kupát is.
– Azért inkább az olimpiáról kérdezném. Athénba úgy utazott ki, hogy a 2000-es sydneyi olimpia óta minden világversenyén dobogós volt, három vb-n és három Eb-n hat érmet szerzett, s nem csinált titkot belőle, hogy aranyért megy a görög fővárosba. Mennyi időbe telt, amíg megemésztette, hogy helyezetlenül végzett? Ha egyáltalán már megemésztette…
– Megmondom őszintén, nagyon nehéz volt túltennem magam a történteken. De már sikerült, úgy vagyok vele, hogy ez már a múlt, történelem, és nem szabad tovább foglalkozni vele. Ami történt, megtörtént, s most már csak előre nézek. Szeretném bizonyítani, hogy az olimpia csak kisiklás volt.
– Jobb bizonyítási lehetőség nem is lehetne, mint ősszel a budapesti vb. Amelyen persze nemcsak a hazai közönség, az elvárás lehet nyomasztó, hanem az is, hogy utoljára 1991-ben volt vb-aranyunk.
– Egy sportoló pályafutásában nagyon kevésszer adatik meg, hogy hazai közönség előtt szerepeljen világbajnokságon. Örülök, hogy nekem megadatik. Hallomásból már tudom, nincs annál felemelőbb, mint hazai világverseny eredményhirdetésénél állni a dobogó legfelső fokán, de most meglepem: csak annyit mondok, hogy szeretnék minél jobban szerepelni. Főleg az olimpia tapasztalatai alapján most már nem akarok semmilyen ennél konkrétabb kijelentést tenni. S ebben a „minél jobb” szereplésben természetesen benne van az aranyérem is…
– Könnyebbség lehet, hogy ezt most elsősorban az olimpiai bajnok Majorostól várják majd.
– Minden bizonnyal. Nagyon örültem, amikor Pisti nyert Athénban, s akkor minden magyar örült. Bízom benne, hogy egyszer talán nekem is így örülnek majd az emberek.
Lamine Yamal a Barcelonánál is nagyobb pofont kaphatott, nem hagyta válasz nélkül
