Nemzetegyesítés sporttal

Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság. Hoszszú, a lényeget mégis tömören kifejező, idegen szavakat nélkülöző cím. Nem a múló divat szüleménye. Kárpát-medencei, ráadásul összmagyar és nemzeti bajnokság – ez a hivalkodó jelzős szerkezet, annak dacára, hogy érezhetően valamiféle sporteseményt jelöl, a beteges korszellem szerint már-már politikailag inkorrekt. A másik oldalról nézve tiltott gyümölcs. Sajnos inkább tiltott, mint édes gyümölcs.
Köztes megoldásként hangsúlyozhatnánk a rendezvény sportjellegét, csakhogy akkor ferdítenénk. A főszervező Kű Lajos (a Ferencváros egykoron válogatott, olimpiai ezüstérmes, Belgiumba disszidált, az FC Bruges-zsel 1978-ban BEK-döntőt játszott, a rendszerváltoztatás után hazatért labdarúgója) maga fogalmazott így megnyitóbeszédében: „Célunk a nemzetegyesítés, hittel és sporttal.”
Nemes cél. Mindenekelőtt öszszefogni a sportolni szerető magyar fiatalokat szerte a Kárpát-medencében, előversenyek során kiválasztani közülük a legügyesebbeket, majd táborozással egybekötött döntőn bajnokokat avatni, akik követendő példaképekként állíthatók valamennyi ifjú elé.
Az elképzelés a legnépszerűbb sportágból, a labdarúgásból sarjadt. Az idén másodszor megrendezett sorozatba máris kétszáznyolcvan csapat kapcsolódott be Sepsiszentgyörgytől Dunaszerdahelyig; gyors fejszámolás után adódik, hogy több mint ötezer magyar fiatalt érintve! A futballtorna már e két év alatt is óriási rangot vívott ki magának: az idei döntőnek júniusban a Ferencváros Üllői úti pályája adott otthont, fővédnöke Mádl Ferenc köztársasági elnök volt, jelenlétével pedig az Aranycsapat még élő tagjaitól kezdve labdarúgásunk számos ismert személyisége emelte rangját.
Ez a siker szülte az ötletet: más sportágakban is meg kellene próbálni, hátha van érdeklődés a Kárpát-medencei bajnokság iránt. A hét végén Bükön lebonyolított döntő ismeretében kijelenthető: van. Önmagában már az is dicséretes áldozat, ha valaki a szomszédos országokból érkező kilencvenhat gyereket táboroztat három napon keresztül. Bük, ez a háromezer-kétszáz lelket számláló, csodálatos nagyközség, rápirítva városok sokaságára, Horváth Lajos polgármester vezetésével magára vállalta ezt a feladatot. A szobakiadók szövetsége szállást biztosított, az iskola az étkeztetést vállalta, a sportcsarnokban zajlottak a versenyek, s persze a gyerekek fürdőzhettek is; az összefogás eredményeként nemhogy senki semmiben nem szenvedett hiányt, a rendezés rendkívül színvonalas volt. Pénteken Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja ügyvezető alelnöke intézett szózatot a megjelentekhez. Szombat délelőtt szerepelt a fürdőzés a programban, közös ebéd után a testi ráhangolást a lelki követte a fürdő területén található kápolnában celebrált misével, majd a megnyitó után a versenyek következtek. Szombat délután az asztalitenisz előcsatározásai, vasárnap annak döntői, illetve a kézilabda- és a sakktornák. E két napon is akadtak díszvendégek, szombaton Gergely Gábor világbajnok asztaliteniszező, vasárnap pedig Sinkovics Vitai András, aki szavalataival színesítette a kiegészítő programként meghirdetett kulturális vetélkedőt.
A megnyitón a gyerekek tájegységenként (Délvidék, Felvidék, Erdély, Partium, Kárpátalja, Burgenland és Magyarország) vonultak fel, de az igazsághoz tartozik, hogy igazi helyi selejtezők csak Délvidéken és a Felvidéken voltak, Erdélyt egyelőre Déva, a Partiumot Kökényesd, Kárpátalját Técső, Burgenlandot Felsőőr, Magyarországot pedig rendezőként Bük képviselte. Délvidéken a válogatók Zentára, Kanizsára és Muzslára terjedtek ki, Felvidéken pedig a teljes Csallóközre és Mátyusföldre. Ennek megfelelően innen kerültek ki a legjobbak, közöttük egy-két valóban profi játékos. Így például a csókai születésű asztaliteniszező, Tápai Éva, aki 2000-ben – akkor még jugoszláv színekben – serdülő Európa-bajnok volt. Ennek megfelelően magabiztosan nyert a középiskolás lányok között, de mint mondta, örömmel jött Bükre: „Végre nem olyan torna volt, ahol a megérkezéstől a távozásig csak edzünk és versenyzünk, szórakozni, beszélgetni is volt időnk.” Ha tervei valóra válnak – ki szeretne jutni a pekingi olimpiára –, Tápai Éváról még biztosan hallunk.
A hozzá hasonló tudású, igazolt versenyzők elleni játékban a dévaiak és a kökényesdiek túl sok örömet egyelőre nem leltek. Hiába, mások a lehetőségek. „Összesen egy pingpongasztalunk van, de most éppen azt sem tudjuk hol felállítani” – kesergett a dévai Szent Ferenc Alapítvány iskolájából való Fülöp Tibor és Anghel Júlia. Kérdésemre, hogy a megtapasztalt tudáskülönbség a kedvüket szegte-e, netán ellenkezőleg, mostantól keményen készülnek, így feleltek: „Bizony megfordult a fejünkben, hogy soha többet nem veszünk ütőt a kezünkbe, mégis inkább szeretnénk többet játszódni.” A „hogyan?” kezdetű bizonytalanságomat pedig gyorsan eloszlatták: „Csaba testvér biztosan megoldja.” Bizony, annak, aki több száz gyerekről gondoskodik, s neveli őket hitre, emberségre, magyarságra, annak néhány pingpongasztal nem okozhat problémát.
Nehézségek máshol is tapasztalhatók. Jó lenne, ha a muzslaiak mindannyian tudnák, hogy iskolájuk nem Zrenjaninban, hanem Nagybecskereken található, ha a técsőieknek nem kellene kerek egy-egy napot utazniuk oda és vissza azért, hogy találjanak olyan helyet Magyarországon, ahol örömmel látják őket.
Bízzunk benne, remélhetőleg így is hírét viszik, érdemes sportolni, visszajönni, együtt versengeni, szórakozni, ünnepelni. Egy év múlva talán még nagyobb számban, még színvonalasabb versenyekkel, még több reménységgel a jövőbe nézve.

A győztesek. Asztalitenisz, általános iskolás lányok: Ráss Nikolett (Kárpátalja); középiskolás lányok: Tápai Éva (Délvidék); általános iskolás fiúk: Néveri Zoltán (Felvidék); középiskolás fiúk: Vuity Márkó (Délvidék). Kézilabda: Felvidék. Sakk, általános iskolások: Ágoston Áron (Délvidék), középiskolások: Sarnyai Zsolt (Erdély).