Ötvenéves rekord az öt római arany

A magyar vívók az 1955-ös római világbajnokságon öt aranyérmet nyertek, ami ma már felülmúlhatatlannak tetszik. Férfi tőrben Gyuricza József, női tőrben Dömölky Lídia, kard egyéniben Gerevich Aladár, továbbá kardcsapatban és női tőrcsapatban a magyar válogatott hódította el a bajnoki címet. Ennek éppen ötven esztendeje.

Az 1955-ös esztendő a villanygép éve is volt. Éppen itt volt az ideje, mert férfi tőrben a franciák csodálatos képességű vívója, Christian d’Oriola 1954-ben Luxembourgban negyedik egyéni világbajnoki győzelmét aratta. Nem beszélve a csapattal szerzett érmeiről. Vívóink villanygéppel elért sikereiben nagy szerepet játszott, hogy idehaza már azzal gyakoroltak, és egy kiváló szakember, a postamérnök Gyarmati Mihály – társával, Ferencz Károllyal – évtizedeken keresztül fáradhatatlanul munkálkodott a felszerelés jobbításán.
Ilyen előzmények után került sor a római világbajnokságra. Dömölky és Gyuricza elsősége a találatjelző gépnek is volt köszönhető, hiszen aligha hihetjük, hogy a „pártatlan” zsűri Rómában nekik juttatta volna az aranyakat. Gyuricza végül, a holtversenyben, 5:2-re verte meg d’Oriolát, ezt a Népsport később így kommentálta: „Üstökösként tűnt fel, és olyan megdöbbenést keltett, amikor a legyőzhetetlennek hitt franciák és olaszok előtt elhalászta az első helyet, mint amikor Prométheusz ellopta az istenektől a tüzet.”
Női tőr egyéniben Dömölky Lídia veretlenül, hét győzelemmel szerezte meg az aranyérmet, miközben a második Colombettinek és a harmadik Elek Ilonának 4-4 nyert csörtéje volt. A csapatdöntőben a szovjetek ellen 9:7, az olaszok ellen ugyanennyi, a franciák ellen 8:8 (45-50) volt a végeredmény. Népsport: „Nyolc-hét volt a franciák javára, amikor Kovácsné és Garilhe állt fel az utolsó csörtére. A két csapat veretlenjei csaptak össze. Kovácsnét azonban nem lehetett feltartani, két és fél perc alatt elintézte a franciák legjobbját.”
A kardcsapatok négyes döntőjében az olaszokkal gyűlt meg a bajunk. Nyolc-hétre vezetett a magyar gárda, amikor… Népsport: „Mindenki ideges lett. Most nemcsak arról volt szó, hogy nyerjünk, hanem harmincéves veretlenségünket is meg kellett védenünk. (Istenem, hol vagyunk már ettől! – a szerk.) A találatarány az olaszoknak kedvezett (53-54), tehát csak győzelem esetén lehettünk világbajnokok. Kovács–Ferrari… Nagyon rosszul kezdődött. 3:1-re Ferrari vezetett. Amikor fordulásnál Kovács levette a sisakját, arcával szinte ő nyugtatta meg a magyar tábort. Nagyon biztosnak látszott. Nem kockáztatott, mindig kitempózta ellenfelét. Egymás után négy olyan találatot vitt be, amelynél még a nagy szakértelemhiányról bizonyságot tevő zsűritagok sem mertek vitatkozni. Amikor az utolsó találat nyomán, Ferrari mellén csattant a penge, a magyarok felsorakoztak a páston, ölelték, csókolták Kovácsot, aki fájós ujja ellenére is nagyszerűen harcolt.”
Hát igen, legenda, ahogy a markolathoz kötözött ujjakkal, sérült állapotban fordított Ferrari ellen, s megint győzött a magyar! Kovács mind a négy asszóját megnyerte, ellenben Gerevich Aladár elveszítette… Egyik csörtéjében Kovács megpróbált segíteni neki:
„Védjél, Aladár!” – kiáltott be a pástra. – „Próbálj meg védeni!” Mire Gerevich, minden idők legeredményesebb és legtechnikásabb kardvívója, olimpiai és világbajnok: „Nem tudok!” A magyar nagykövet, aki természetesen nem volt hozzászokva a vívás izgalmaihoz, meg nem is értett hozzá, körülbelül ekkor mondta Hegyi Gyulának, a sportküldöttség vezetőjének: az ilyen embert haza kell küldeni. „Isten őrizz!” – kapott a szívéhez Hegyi. „Még csak az kellene!”
És neki lett igaza. A csapatot ugyanis Kovács kihúzta a slamasztikából, a rákövetkező két nap aztán a „védeni nem tudó” Gerevich Aladár negyvenöt éves korában, ellenállhatatlan vívással, megnyerte az egyéni világbajnokságot. Veretlenül!
Még az 1955-ös évhez fűződik, hogy november 26-án meghalt Duronelly László mesteredző. „Mi kell a víváshoz? – szokta volt mondogatni –: szorgalom, tehetség és a küzdelem szeretete.” S ami a küzdelmet illeti: „Versenyben csak remélni lehet, számítani soha!” Megszívlelendő szavak ma is. Nedeczky László, aki a napokban vehette át rubindiplomáját a jogi egyetemen, említette egyszer: „Még én is bementem hozzá, hogy vért adjak neki, de már nem lehetett rajta segíteni…”
Emlékek és varázslatok. De jó emlékezni rájuk.